Árstíðir | Egy független zenekar vagyunk

Interjú Ragnar Ólafsson zongorista-gitárossal
Elegnacia, mély érzelmek, perfekcionizmus, muzikalitás és páratlan zenei gazdagság: Árstíðir
Elegnacia, mély érzelmek, perfekcionizmus, muzikalitás és páratlan zenei gazdagság: Árstíðir

Az északi, Björk utáni folkos artpop legszebb hagyományait követő izlandi kvartett, az Árstíðir három éve járt már Budapesten a Pain Of Salvation előzenekaraként. A zenéjében a folkot, gregoriánt, dzsesszt, operát, progrockot, popot egészen egyedülállóan ötvöző együttes május nyolcadikai visszatérése egészen különleges élményt ígér. A koncert kapcsán beszélgettünk Ragnar Ólafsson gitáros-zongoristával az izlandi gazdasági válságról, Ólafur Arnaldsról, függetlenségről és még sok másról.

2008-ban alakultatok, vagyis akkoriban, mikor az izlandi gazdaság összeomlott; mégis azt nyilatkoztátok, hogy ez segítette az indulásotokat, mert a krízis hatására az emberek elfordultak a materiális értékektől, újra felfedezték maguknak a különböző művészeti ágakat és úgy összességében azokat a dolgokat, amik igazán számítanak. 

Az izlandi zenei színtérrel az összeomlás előtt nem volt különösebb gond, inkább csak a közhangulattal. Rengeteg zenész iszonyatos összegeket keresett azzal, hogy egy-egy híresebb vállalat bulijain lépett fel. Úgy általánosságban az embereknek azon járt az esze, hogy hogyan kereshetnének többet és a legtöbbjük materiális javakat kergetett.

Mi a krízis előtt egy évvel már elkezdtünk együtt játszani, énekharmóniákat és akusztikus hangszereléseket próbálgattunk, kerestük a saját stílusunkat, ami nem igazán vágott egybe azzal, ami épp trendi volt akkoriban – nem mintha ez érdekelt volna minket. Amikor a gazdaság összeomlott, rengeteg ember elvesztette a lakását, a megtakarításait és az egész nemzet bizonytalanságban élt, senki sem tudta, hogy ér véget majd ez az egész. A sok felgyülemlett harag és feszültség végül egy forradalomba torkollott, ami miatt az akkori kormány idő előtt le is mondott. Az események forgatagában sokan elfordultak a materiális javaktól az olyan örök értékek felé, mint a zene. Hirtelen hatalmas lett a kereslet a folk és minden olyan stílus iránt, ami igazinak és őszintének tűnt. Így az Árstíðir iránt is. Az első kislemezünket, a Sunday Morningot nem sokkal az összeomlás után vettük fel és 2008 végén az izlandi listák első helyéig jutott.

Amikor a stílusotokról kérdeznek, általában csak azt mondjátok, hogy független zenét játszatok. Mit jelent ez pontosan?

Minden elképzelhető módon egy független zenekar vagyunk. A stílusunkat nehéz definiálni, mert nem senki sem játszik hasonlóképp. Lényegében egy mix a folk, a klasszikus, a minimalista, a progresszív rock és a kamarazene elemeiből, ami építkezik az énekes-dalszerző és az americana hagyományokból is. Emellett függetlenek vagyunk, mert mindent magunk csinálunk, van egyfajta csináld-magad attitűdünk. Magunk írjuk, vesszük fel, producereljük és adjuk ki a saját dalainkat. Azt csináljuk, amit, akkor és úgy, ahogy akarjuk. Függetlenek vagyunk.

Három éve már felléptetek egyszer Budapesten, a Pain Of Salvation előzenekaraként. Milyen emlékeitek vannak arról a koncertről?

Először is, a helyszín, a Club 202 nagyon színes és klassz volt. Csodálatos közönségünk volt aznap este és úgy éreztük, hogy jó koncertet adtunk. Páran a zenekarból elmentek a belvárosba turistáskodni és azt mesélték, hogy minden gyönyörű volt, amit láttak.

Azóta kilépett a zenekarból a zongorista Jón Elísson és a csellista Hallgrímur Jónas Jensson, aminek kapcsán azt nyilatkoztátok, hogy újra kell gondolnotok, hogyan is írtok zenét.

Szerintem természetes, hogy engedni kell, hogy a zene együtt változzon a felállással. Jón és Hallgrímur elképesztő zenészek, akik rengeteget tettek hozzá a zenekarhoz amíg játszottak benne, abszolút nem haragban váltunk el. De miután megtörtént, ahelyett hogy a múlton rágódtunk volna, inkább csak hagytuk, hogy a zenekaron belüli új dinamika kihasson a zenére is.

Készült egy videó arról, hogy egy német buszpályaudvaron éneklitek a tizenharmadik századi izlandi himnuszt, de vettetek már fel dalt Toppstöðinben, ami egy elhagyatott erőmű Reykjavíkban.

A kezdetekben sokszor játszottunk, filmeztünk vagy vettünk fel számokat az izlandi természetben. Amikor a harmadik albumunkon, a Hvelen dolgoztunk, egy másfajta érzelmi spektrumot szerettünk volna elérni és ehhez új hatások is kellettek. A környezet mindig nagy hatással van arra, hogy milyen zenét is írsz, a mi esetünkben pedig a Toppstöðin nem csak végtelenül inpsiráló volt, de tökéletes környezetet is biztosított ahhoz, amit el akartunk érni. Igazság szerint a zenekarunk nagyjából bárhol fel tud lépni. Koncerttermekben, színházakban, fesztiválokon, bárokban, de akár utcazenélhetünk is. Mindezt pedig azért, mert mindenki akusztikus hangszeren játszik.

A Hvel közösségi finanszírozásban készült el, a támogatók nagy része pedig nem izlandi, hanem amerikai volt. Meglepett ez titeket? Mennyire érzitek úgy, hogy a közösségi finanszírozás jelentheti a zeneipar jövőjét?

A közösségi finanszírozás egy lehetőség a zenészeknek arra, hogy elérjék a tömegeket. A zseniális benne az, hogy nincsenek ízlésformálók vagy kapuőrök, teszem azt lemezkiadók, amelyek megszabják az embereknek, hogy mit hallgassanak. Helyette az emberek mondják meg, mi tetszik nekik, miből akarnak még többet hallani és ennek megfelelően támogathatnak művészeket.

Az, hogy a finanszírozók zöme nem izlandi, hanem amerikai volt, eléggé meglepett minket, főleg mert akkoriban még nem is játszottunk soha Amerikában. De ennek a hatására realizáltuk, hogy ott is vannak rajongóink, így tavaly nyáron szerveztünk oda egy hat hetes turnét.

Kiadtatok egy köözs albumot Anneke von Giersbergennel is, a Verloren Verldent, amin különböző klasszikus és kortárs dalokat dolgoztatok fel.

Az Anneke ötlete volt. Jó ideje szeretett volna már egy klasszikus zenei albumot, de nem egy „tipikus” fajtát. Mi pedig a Pain Of Salvationnel közös turnénk óta jóban voltunk már vele. Szóval amikor megkeresett minket az ötlettel, illetve összeállította, hogy melyik dalokra is gondolt, azonnal igent mondtunk. Nagyon jól éreztük magunk a Hollandiában zajló lemezfelvételek során, üdítő volt a hangszerelésükön dolgozni. Ráadásul Anneke is felénekelte a Heyr, himna smiðurt – azt a dalt, amit mi is énekeltünk a buszpályaudvaron – és szerintünk nagyon jól sült el.

Az Árstíðir legtöbb tagja más zenekarokban is játszik, össze tudnád foglalni, kivel hol lehet még találkozni?

Danielnek (Auðunsson, gitáros) van még egy bluegrass zenekara, a Blágresi és mostanában az elektronikával is kísérletezik. Karl (James Pestka) az Árstíðir mellett a Warsjábandalagið nevű klezmer bandában is hegedül és szólóban is fellép Air Electric néven. Emellett keresett sessionzenész is és gyakran turnézik olyanokkal, mint például Ólafur Arnalds. Én pedig különböző rockzenekarokban pengetek: Lightspeed Legend, Ask The Slave, In Siren, Momentum és a Sign, hogy csak párat említsek.

Milyen jelenleg az izlandi zenei színtér? Egy olyan zenekarnak, mint a tiétek, van elég lehetősége fellépni és klubok, ahol ezt meg is teheti?

Reykjavíkban, ahol élünk, szinte mindenki játszik valamilyen hangszeren és/vagy ír zenét. Emiatt, valamint mert a színtér nagyon kicsi, az egész nagyon izgalmas és sok különböző fajta zenét termel ki magából. Szinte mindenki feszegeti a (stílus)határokat és különböző új módokat talál arra, hogy kifejezze magát. A hátulütője viszont az, hogy hatalmas a versengés és az izlandi populáció olyan kicsi, hogy nem tud ennyi zenészt eltartani, ezért a legtöbbjük előbb-utóbb elkezd turnézni és külföldön találja meg a saját közönségét. Mint ahogy velünk történt Budapesten. Nagyon izgatottak vagyunk, hogy májusban visszatérhetünk!

Leave a Comment