Satelles | Az underground térképe

Interjú Bali Dáviddal, a zenekar basszusgitárosával
Energikus sodrás: Satelles
Energikus sodrás: Satelles

A Satelles a hazai dallamos hardcore egyik legnagyobb ígérete ‒ volt, egészen pár héttel ezelőttig, amikor jó pár hónapnyi kőkemény munka eredményeképp megjelent a zenekar első nagylemeze, a Wolf You Feed. Az album az előző évtized metalcore-ja és a dallamos hardcore/punk határán mozgó dalai egyszerre gondolják újra a 10-15 évvel ezelőtti hagyományokat, miközben a kurrens témáktól sem idegenek az egyes szerzemények, az összhatás így leginkább a Darkest Hour, a Shai Hulud és a Driven Fear háromszögében leírható. De az igazság az, hogy az utóbbi idők magyar metalcore-jának egyik legmeggyőzőbb és leginkább önálló anyagával van dolgunk: nem csoda, hogy olyan zenekarok előtt nyithatnak majd, mint a május huszonkettedikén visszatérő Napoleon, vagy a július tizennegyedikén a karrierje során Magyarországon először az A38 Hajón fellépő The Bronx. A közelgő koncertek kapcsán kérdeztük a basszusgitáros Bali Dávidot generációkról, a kurrens hardcore színtérről, szociális kommentárokról és még sok másról.

Mesélj a kezdetekről, hogyan alakult meg a zenekar? 

A Satelles elődje a szintén budapesti székhelyű Unbowed volt – talán még páran emlékeznek erre a zenekarra, az énekesünk (Balázs) és a gitározunk (TZ) játszottak benne, de idővel úgy érezték, hogy mást játszanának. Így alakult meg 2013 elején az akkor még név nélküli Satelles, amikor melléjük érkezett gitárosként Tóth Ádám (ex-Lights Go Out), majd én következtem. Balázzsal már rég beszéltük, hogy közösen zenélnénk, én akkortájt léptem ki az Octahedből, így minden összeállt, csak nevünk és dobosunk nem volt még. Én először a Healing Comát szerettem volna a The Death of Superman miatt, aztán a latin Satellesben maradtunk – talán nem is baj, sőt, ez a leginkább önazonos a saját csatlósságunk miatt. A saját demóinkat elküldtük Fellegi Ádámnak, akinek tetszettek a témák, így megnyertük őt a Storytellerre dobos és produceri jelenlétében is: minden kezdő zenekarnak ilyen indulást szeretnék kívánni, főleg, hogy a helyére érkező Hornyák Kristóf (ex-Subliminal Merger) is azonnal beilleszkedett közénk, sőt, kulcstaggá vált.

Kik voltak rátok a legnagyobb hatással?

Döntően az ezredforduló hardcore/punkja és metalos hardcore-ja, ami meghatároz bennünket: a Shai Hulud, a Death By Stereo, a Sinking Ships, az In My Eyes, a Comeback Kid, a Modern Life Is War, a The Carrier, a Life Long Tragedy, az Ensign, a Floorpunch, a Bane vagy a Champion, még ha a zenénkből egy nem is mindig egyértelműen tűnik ki. Persze aktuális zenekarokat is hallgatunk, de mind másban teljesedünk ki: a többieknek a Polar, a Defeater, a Misery Signals, a Counterparts és a Darkest Hour is a kedvencei közé tartozik, de elsősorban a gyökereink azonosak, autóban utazva öten tízféle műfajú zenét tennénk fel black metaltól hip-hopon át country-ig.

A New Dead Project és a Bane feloszlása kapcsán írtátok, hogy abból a nemzedék(ek)ből, ami a leginkább meghatároz titeket, ők az utolsó lángoszlopok. Mennyire érzitek azt, hogy a hardcore színtérben jelenleg lezárult egy korszak – és milyennek látjátok az épp induló/zajló újat? 

Teljes mértékben, és ez ijesztő. Főleg azért, mert a jelenlegi nemzedékünkben nincs olyan zenekar, amelyik maradéktalanul be tudná tölteni ezt a szerepet – persze közösség és közönség mindig van, ahogy frissülés is, csak olyan generációs különbséget látunk érvényesülni, aminek részint mi is áldozatul esünk. Ha felülről kezdjük, a Téveszme láthatóan közösségtoborzó, közel olyan léptékben, mint a Bridge To Solace, vagy korábban a Dawncore volt – de más kort élünk, más zenei ízléssel és más attitűddel, ahol már mást akar kifejezni a zenélő, és mást akar befogadni a közönség is. Emiatt nehezebb reflektíven, a múlt ismeretére alapozva megközelíteni a fiatalabbakat – nemcsak nekünk, hanem azoknak a hardcore/punk zenekaroknak is, akik hozzánk hasonlóan az ezredforduló klubéletében szocializálódtak, és azt a hangulatot keresik estéről estére, színpadról színpadra –, és kicsit össze is mosódtak a műfaji, szubkulturális határok, miközben töredezettebbé is vált talán az underground térképe. Sőt, talán az igény is alacsonyabb arra vonatkozóan, hogy aki szeretne tisztán látni a hardcore/punk hazai világában, az valóban utánanézzen a műfaj itthoni gyökereinek, történetének, ez pedig önmagában is feszültségforrás azok között, akik évek óta aktív résztvevői a szubkultúrának, és akik frissen csöppennek bele, látszólag tiszteletlenül a meglévő hagyományokkal szemben. 

A mi példánk mindezek vonzatában elég egyszerű: általános érvényben a hardcore/punk zenekarokhoz képest metalcore-osan szólalunk meg a riffekkel és a dallamvilágunkkal, az attitűdünk miatt pedig teljesen eltérünk a metalcore-profilú fellépőktől, hiszen mi sem tartjuk magunkat metalcore-zenekarnak. Így egy külső szem számára identitászavarosnak tűnhetünk, miközben csak arról van szó, hogy a saját inspirációink 20+ év távlatából is megújulnak bennünk, de akihez szeretnénk szólni, annak kicsit küzdenie kell velünk, hogy befogadhatóvá váljunk, vagy megértsen minket, mintha egy letűnt éra egyik reliktuma lennénk. Legbelül mi is úgy tekintünk magunkra, hogy a punk rockból jövünk, de aki nem ismer minket, azt gondolhatja, hogy ez csak felszínes közhely – mert a generációs különbségek maguk után vonták a fenntartásokat is. Ezért is volt számunkra meghatározó az Ensign-segélykoncert, ami egyfajta kinyilatkoztatás is volt számunkra, hogy hova tartozunk, kik vagyunk, és mit köszönhetünk a színtérnek. Csak azt sajnáljuk, hogy magunk körül nem, vagy csak ritkán látjuk ugyanezt a hozzáállást a friss zenekarok között (hála az olyan kivételeknek, mint a Touch, a Hanoi, a Cold Reality vagy a Contra), anélkül pedig nehéz formálni, vagy valóban részt venni egy színtér életében, miközben elidegeníthetetlen a múlt ismerete és tisztelete.

A csatornáitokon megemlékeztetek többek közt a Majoros Vivien-tragédiáról, fontos nektek, hogy felhívjátok a rajongóitok figyelmét arra, mi történik a világban, mit jelentenek számotokra ezek a szociális kommentárok?

Ez is gyökeresen kapcsolódik az előző gondolatmenethez: a hardcore/punknak mindig önreflexívnek kell lennie, és főleg az zavart bennünket, hogy rajtunk kívül ez nem igazán zavar senkit. A Dawncore is megírta az Age 12-et, ami nagyon emlékeztet erre az eseményre, és az ilyen tragédiák mindig megrázóan hatnak ránk is, hiszen ez bárkivel megtörténhet. Hisszük, hogy fel kell szólalnunk azokért a dolgokért, amiben hiszünk, és amiért van értelme minden nap tükörbe nézni – ez ilyen volt. Emellett akik járnak a koncertjeinkre, tudják, hogy minden alkalommal játszunk egy dalt, amit eddig felvételen még nem lehetett hallani, és döntően elüt minden más, már megosztott dalunktól: ez a majdnem ötperces szám a családon belüli erőszakra hívja fel a figyelmet, és amikor eljön a ideje, ugyanígy megosztjuk majd mindenkivel. A csend és a tétlenség pusztítóbb tud lenni minden emberi önkénynél.

Rövid ideig kapható volt egy különleges Star Warsos Satelles póló, ennek az ötlete hogy jött?

A zenekarban mindannyian Star Wars-rajongók vagyunk, gyermekkorunk óta mindannyiunk életét meghatározza a 20. századi popkultúra legnagyobb legendája, de ezzel nyilván nem vagyunk egyedül. Még amikor még csak előkészítettük a Storyteller kapcsolódó pólómintáit Balázzsal, akkor mutattam meg a többieknek a Following Seas dalszövegére alapozott mintaötletem, de talonba tettük. Május 4. tökéletes időzítésnek tűnt ahhoz, hogy elővegyük ezt a mintát a fiókból, és szerencsére azok is örömüket lelték bennük, akik figyelemmel követik a működésünket.

A The Wolf You Feed címe egy cseroki-példázatból ered, mesélj erről!

Aki olvasta Propptól A mese morfológiáját, az onnantól csak tipizálva tud gondolni minden narrációs technikára, mint lehetséges elágazások véges számú kombinációs lehetőségeire. Ugyanez a tipizálás nyilván minden toposznál lehetséges, és miközben a farkas önmagában is egy olyan szimbólum, amihez az elmúlt évszázadokban sok gondolatot lehetett társítani, a lemez címéül szolgáló példázat vagy tanmese mégis olyan elemi tisztasággal bír, hogy mindannyiunkat elsőre meggyőzött, hiszen mind a saját felelősségünk és döntéshozatalunk teljes tudatában éljük az életünket, és nem hiszünk sem a sodródásban, sem a kiszolgáltatottságban. Ezt pozitív üzenetként szeretnénk hirdetni, akármilyen negatív sodrásúnak is hathat a The Wolf You Feed – te magad felelsz a saját döntéseidért, és önmagadért kell élned. Azt gondoltuk, hogy a Storyteller nyíltan motiváló hatású zenéje és dalszövegei mellé jó kontrasztot alkot majd a zeneiség és a dalszöveg között megnyilvánuló eltérés, számunkra legalábbis kihívás volt.

A Storyteller EP-hez képest változott a dalírási metódusotok?

Kristóf belépésével már mindenképp a saját utunkra kellett állnunk, hiszen a Storyteller dalainak vázát TZ már lényegében azelőtt megírta, hogy a Satelles tagsága kiteljesedhetett volna. Persze mind tudtunk hozzátenni a végeredményhez – nem is beszélve Fellegi Ádám jelenlétéről –, de a The Wolf You Feed az első olyan lemezünk, amiben mindannyian benne vagyunk, és ami valóban hangról-hangra közös. 2014 nyara jobbára koncertezéssel telt, de ősszel már stúdióba is mentünk felvenni az Empty Circlest: ez egy splitként jelent volna meg az Our Youth-szal, de végül az sajnos nem valósult meg, mi pedig újra is vettük a dalt, amihez korábban Buzek Bence csinált videót. Ezt követően pedig elkezdődött az aktív dalszerzés, ami a próbateremben, és nem otthon zajlott – kétségkívül a legizgalmasabb és legimpulzívabb fél évünk volt zenekarként ez az időszak, amíg formálódtak a dalok, aztán 2015 decemberében már rögzítettük is a lemezt Bánházi Gáborral (Apey & The Pea, Óperentzia) Nagymaroson, ahová egy hétre költöztünk le, hogy élőben játszva rögzíthessük a dalainkat. Ez is fontos szempont volt számunkra a túlpolírozott és steril albumok világában, hogy amit felveszünk a Zengőkertben, az őszinte, élő és valódi legyen minden pillanatában, és bár visszakapjuk kritikaként, hogy tompának hathat a megszólalás, számunkra a világot jelenti, hogy minden hangszer lélegzik a felvételen – nem is győzünk eleget hálálkodni Gábornak a segítségéért.

A szövegek egy saját helyét kereső, bolyongó emberről szólnak, de stílusilag mennyire érzitek úgy, hogy nektek is útkeresés volt ez a lemez? Mennyire sikerült megtalálni a saját hangotokat?

Még mindig keressük a saját karakterünket, mert annyi impulzus ér bennünket is, hogy könnyebb megtalálni, hogy mivel nem tudunk azonosulni, mint azt, hogy mi definiálhat maradéktalanul. Emiatt a The Wolf You Feed is változatosabb lett a Storytellernél, de ez még mindig csak az első lépcsőfok abban, hogy teljesen önazonosak lehessünk, hiszen még mindig túl sok az elágazási lehetőség – talán furán hangzik, de ahol elágazási lehetőség a Gallows, a Ceremony, a Cursed és a The Idoru világa is, ott nagyon megy a fejvakarás. Az új albumon Balázs dalszövegeinek íve a bolyongás metaforájával nemcsak róla, hanem mindannyiunkról szólnak: a személyes küzdelmeken túl azt is bele lehet látni, hogy egy tudásalapú társadalomra felkészített nemzedék mennyire nem találja a helyét a munkaalapú társadalmi normákba zárva, ami kirekeszti azt, és letöri a szárnyait, mert túlmutat a konvenciókon, a szokás hatalmán. Balázsnak szerencsére mindig van inspirációja, és a zenével való kémiája is kiemelkedő, így érdemes a sorok között olvasni, mert mindenki megtalálhatja magát benne.

A koncertet az A38 szervezésében mutattátok be a Dürer Kertben, milyen volt a fogadtatása?

A márciusi lemezbemutatónk a Skywalkerrel, a PETOFI-vel és a Create To Inspire-rel a valaha volt legjobb koncertünk volt – olyan élmény, amit csak kívánni tudunk mindenkinek. Már egy órával a koncertünk előtt megtelt a 041, és amikor már a beállásnál tudták az első sorban állók a Clockwork verzéit, értetlenül néztünk egymásra, a koncertet pedig végigénekelték velünk az első sorok, tényleg hihetetlen volt. Persze a koncertnek volt egy nagyon szomorú apropója is – ez volt a gitárosunk, Ádám utolsó koncertje velünk, legalábbis meghatározatlan ideig biztosan. Őszig Kubik Tamás (ex-One Reason To Kiss) segít ki nálunk a posztján, emiatt viszont másképp tekintünk vissza a lemezbemutatóra is, még akkor is, ha mi is úgy működünk, mint az As Friends Rust, hogy egy baráti kör vagyunk, és néha mások játszanak itt-ott zenekarban.

Tervek, álmok, rémálmok?

Nyár elején végre Japánban is megjelenik a The Wolf You Feed, az előrendelés biztató, a Twitternek köszönhetően pedig két éve szerveződik ott egy közösség, amelyik mindenben támogat bennünket. Ha minden a terveink szerint alapul, legkésőbb 2017 elején megyünk Japánba egy egyhetes turnéra, ami egy hozzánk hasonló kaiju, Nintendo, SuperSentai, Konami, Kotobukiya és BanDai rajongó zenekarnak maga lesz az azonnali infarktus, de egyben a legszebb halálnem is. Az őszi-téli szezonban csak egy koncertünk lesz Budapesten, el kell kezdenünk a dalszerzést, eddig is ilyenkor ment a legjobban. Másra nem is vágyunk, mint minél többet látni a világból, a legnagyobb rémálmunk pedig az elfeledés az érdektelenségben.


A cikk elkészülését a Cseh Tamás Program és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
cstp-logo-web-smallnka_hu

2 thoughts on “Satelles | Az underground térképe

Leave a Comment