Új lemez | Hello Hurricane: What I Can Hide

Online lemezpremier, szerzői kommentárral
Friss és energikus: Hello Hurricane - What Can I Hide
Friss és energikus: Hello Hurricane – What Can I Hide

Május 20-án jelenik meg a Hello Hurricane első nagylemeze What I Can Hide címmel, melyet a banda egy héttel később az A38 Hajón mutat be először élőben. Az album elkészítését a Cseh Tamás Program támogatta, a zenekar késő ősz óta dolgozik az anyagon. Tíz dal hallható az albumon, közülük a Speak Out, a Like an Animal, valamint a Hear My Voice nem ismeretlen a közönség előtt, meglepetésként közkívánatra a The Wanderer is felkerült a lemezre, így a banda első dala is elnyerte méltó formáját. A felsoroltak mellett hat vadonatúj szám alkotja az album gerincét, ami elhagyva az indie határokat már igazi alt-rock élmény, a Hello Hurricane minden eddiginél egységesebb munkája, saját hangjának megtalálása. A lemez alább a hajó blogján hallgatható meg először, ehhez kapcsolódóan a tagok nyilatkoztak a tíz számról.

Beni (Lengyel Benjámin ritmusgitáros-énekes): A Bloom című számunk hosszasan íródott, mert valahogy soha sem tudtuk kihozni belőle a számunkra legfontosabb dolgokat. Mindenek előtt a zenei alapra figyeltünk, amelyhez társult egy refrén, ami már korábban megvolt, de még nem volt tökéletes. A szám szövege röviden egy régi kapcsolatba való visszazuhanásról szól, ahol az emberben kételyek kezdenek el megfogalmazódni.

Tomi (Abai-Szabó Tamás, ritmusgitáros-énekes): Ezzel a szöveggel sokat dolgoztam eleinte, aztán azt vettem észre, hogy megírta magát. Eltávolodás, közeledés, és újra elölről. A szám végén pedig a kiteljesedés, a legjobb rész szerintem.

Balázs (Posztós, basszusgitáros)A szám refrénjét már vagy egy éve írtuk meg, míg az összes többi részét csak sokkal később Ábellel (Zwickl, gitáros) csináltuk, egy teljesen random ötletelgetés alkalmával. A Radioheadnél, láttuk az ondes martenot nevezetű rendkívül ritka hangszert, aminek egy szimulációját  megszereztük, és az egész számot e köré a hangszer köré csináltuk. Végül maga a hangszer csak a szám utolsó részében maradt benne, a legjobban a szám utolsó sorában kivehető, az a sejtelmes szintihang, na az az.

Mario (Divényi, dobos): Sokáig gondolkodtunk, hogy hogyan lehetne fokozni a katarzist a szám végén. Véleményem szerint, sikerült!

Ábel (Zwickl, gitáros): A Bloomot érzem a leginkább sajátomnak, vagy inkább sajátunknak a Bazsival, ez az első és majdhogynem  egyetlen szám, amit ketten írtunk. A fő basszustéma billentyűn írodott, és mivel nem tudunk zongorázni, az tűnt a legegyszerűbbnek, hogy csak a fehér billentyűket használjuk, de abból mindegyiket.

Beni: A What If olyan érzések sorozatáról szól, amit magam is megtapasztaltam. A szöveg ennél a számnál mindent elárul.

Balázs: Az első számunk dobgéppel, meg itt is megfigyelhető a már-már HH-s jellegzetesség, a szám közepén lévő teljesen indokolatlan váltás, de mi szeretjük az ilyen megoldásokat. A szövege a stúdiózás utolsó éjjelén kb. 4-ig íródott, már mindenki elaludt, a végén csak én bírtam szegény Tomiban tartani a lelket, ehhez képest egész jó lett!

Ábel: Kedvenc számom az albumról. Tele volt kihívásokkal a felvétel és a keverés is, és mivel minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna, erre vagyok a legbüszkébb. A What If-ben benne van minden, amit az elmúlt egy évben csináltunk. Itt jelennek meg először elektromos dobok és szintik, amiket szerintem sikerült eléggé ízlésesen beleraknunk, így az élmény izgalmasabb lesz a hallgatónak, de remélhetőleg mégsem érzi magát Scooter koncerten.

Mario: Számomra is az egyik legkedvesebb szám az albumról. Mikor először játszottuk a korai verzióját a próbateremben, nekem furcsa volt a váltás a közepén. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy mégis az album egyik legteljesebb mozzanata, ahol kiadunk mindent, ami bennünk van.

Tomi: Megfeszíted minden porcikádat és folytatod, amiért vagy. Egy tanárom, ‘mesterem’ mondja mindig, hogy “te csak csináld a dolgodat, másra ne figyelj. Máson nem múlik.”

Beni: A Like an Animal egy régebbi számunk, amit egy éve írtunk meg a próbateremben. Érdekes módon talán ez volt az egyik leggyorsabban összerakott dal, amire azt tudtuk mondani hogy “tessék ez kész van”.

Mario: Szeretem ezt a furcsa kettősséget, amit ebben a számban érzek. Én a “nyers” szót elég kifejezőnek találom a számmal kapcsolatban.

Balázs: Egy próba alatt írtuk, de magára a próbára és az ott lezajlott folyamatokra semelyikünk sem emlékszik. Fogalmunk sincs, hogy hogy lett, csak megtörtént. Talán a legegyszerűbb szám az albumon, de az egyszerűségében van az ereje!

Ábel: A Like an Animal az a szám, amit egy próbán megírtunk, játszottuk a következő koncerten, és valahogy elfelejtettük, hogy akartunk még foglalkozni vele, úgyhogy így maradt. A leginkább gitárorientált szám, a végén van egy hatalmas elszállás, ami szerintem gyönyörűen szól a lemezen.

Tomi: Régi kedvenc. Egyszerűen és gyorsan született. A fő riff viszont mindig úgy üt, mintha először hallanád!

Beni: A Speak Out volt az egyetlen single, ami megjelent az albumról. Ez indította be, a kicsit zúzósabb, matekosabb irányvonalat, aminek a hatására elkezdődött a jelenlegi zenei stílusunk kiteljesedéséhez vezető út. Persze ez nem azt jelenti hogy a jövőben nem fog változni. Szeretem, ha egy stílus megmarad olyannak, mint előtte, de kisebb- nagyobb változások mindig tudnak dobni rajta egy hatalmasat.

Tomi: A single-hez képest áthangszerelve nyomtuk fel a lemezre, szerintem ütősebben szól így, de ezt majd tessenek eldönteni!

Balázs: Az első olyan számunk, amibe tényleg mindenki belerakta a saját ötleteit, és melynek írása teljesen gördülékenyen egy-két óra alatt zajlott le. Lett benne egy két ritmikai csavar, meg kicsit rendhagyóbb mozzanatok, de alapvetően rendkívül magvas, mélyértelmű zenei gondolatok nincsenek benne, ilyen a mi zúzósabb oldalunk.

Beni: Az 11111 című szám neve valószínűleg azért lesz furcsa mindenkinek, mert nem egy szokványos dalcím. Bár én jobban szeretem rábízni a hallgatókra a számok jelentését, itt elárulhatom, hogy a szöveg a vágyakozásról valaki után, és a várakozásról szól.

Balázs: Az úgy kezdődött, hogy Ábel stúdiójában ültünk, és elkezdtünk számot írni. Ábel kérdezte mi legyen a szám tempója, én pedig “miértne” alapon percenként 123,45 ütéses tempó mellett voksoltam, de sajnos nem jött az ötlet, így lementünk 111,11-re, amire jött ez. Később az egyszerűség kedvéért maradtunk a 111-es tempónál. Nekem azért is tetszik, mert kicsit nehéz eldönteni a szám hangulatát a zene alapján, néha szomorúnak tűnhet, néha meg pont az ellenkezőjét érzem.

Mario: Na igen, a fúvósok. Mindenképpen újdonság a zenekar életeben, hogy teret adtunk egy ilyen elképzelésnek. Nagyon örülök neki, hogy bevállaltuk, mindenképp egy érdekes színt hagy az album összképében.

Tomi: A cím, a cím. Ennyit a címről. Ennek a szövegnek az írása közben kicsit visszanyúltam régebbi képekhez is, aztán volt egy szócska, amivel sokat szenvedtünk. Ilyenkor főleg a ritmus-pártiak és a szöveg-pártiak kardoskodnak; azt hiszem végeredményben sikeresnek mondhatom az írási folyamatot.

Ábel: A lemez egyik legerősebb refrénje és legizgalmasabb hangszerelése is itt van, most először használtunk fúvósokat és a dobokat pedig annyira vágtuk szét és torzítottuk be, amennyire nem szégyelltük. A Beni hangja ebben a számban a legerősebb szerintem, már a nyers felvételek is annyira meggyőzőek voltak, hogy el is felejtettem, hogy nem voltam oda annyira a szövegért korábban.

Beni: A Hear My Voice nekem egy személyes fohászom a teremtőhöz. Fincsának egy szerelmes fohász volt így azt tettük amit kellett. Beletettünk mindent.

Balázs: Beni hozta a szám első felét, amit eleinte megpróbáltunk úgy átírni, hogy mindenki játszhasson benne, de ehelyett hozzátettünk egy zúzós második részt. A szám abban a korszakunkban íródott, amikor a számírás sokkal inkább közös szereppé vált, így megint csak érdekesebb felépítése lett a szerzeménynek, köszönhetően a sokkal több inputnak. A szám végén a dobok torzítását (megint csak) miértne alapon csutkára tekertük, hogy a tavalyi EP-s felvételhez képest legalább egy kis változtatás legyen benne, és szerintem sokkal jobb lett így.

Mario: Számomra többféleképpen értelmezhető ez a szám. Tény, hogy az egyik kedvencem a korongról. Igaz ez a dal a zenekar egy korábbi szakaszaból maradt ránk, mégis úgy gondolom, hogy teljesen megállja a helyét az albumon.

Ábel: A Hear My Voice-ot a megírása óta nem tudom hova tenni igazából, de játszani imádom és szerintem annyira hozzánőtt már a zenekarhoz, hogy nem hagyhattuk le az albumról.

Tomi: Az albumra új szöveggel, merészebb hangzással került fel, mint ahogy eddig játszottuk. Na meg ugye nem véletlen az sem, hogy erre forgattunk klipet… Nagyon karcol!

Beni: A The Wanderer az a The Wanderer. Talán ennek a számnak gondolom az összes számunk közül, hogy a legszebb szövege van.

Tomi: Az egyik legjobb szövegem, még így 4 év távlatából is. Ráadásul emlékszem, csak úgy kitört Beniből a dallam, szinte teljesen készen. Ha létezik olyan, hogy ihlet, akkor ez a dal abban született.

Mario: Sokáig gondolkoztunk azon, hogy rámerjük-e tenni az albumra. Imádom, amikor koncerten csak Beni meg Fincsa játsza a számot és külső megfigyelőként vehetek részt. Mindig rácsodálkozom, hogy mennyire koncertképes ez a dal.

Balázs: A zenekar egyik legkorábbi száma, még 2013 februárjából. A korai szerzemények közül ezt tartottuk a legérdemesebbenk arra, hogy a lemezre ráférjen, és korábban néhány követőnk is igényét fejezte ki a szám stúdióverziójára, így engedtünk a nyomásnak.

Ábel: Talán én mondtam először, hogy legyen rajta az albumon a Wanderer, hiába van megírva három éve. Sem az írásában, sem a lejátszásában nem vettem eddig részt, úgyhogy itt tudtam, hogy milyen a közönségből, szinte kívülállóként hallgatni ezt a számot, és ezt az érzést akartam megörökíteni. Egy közeli, intim dal, nagyon szép szöveggel, a felvétel is ezt sugározza remélem.

Beni: A Breach című számunk egészen furcsára sikeredett dal, hiszen a felénél egy teljesen más hangulatú dolog kezdődik el, de számomra ez az, ami érdekessé teszi.

Balázs: Az első számunk amit ténylegesen az albumra írtunk meg. Újfent van benne egy random váltás a közepén, meg a Márió légzését is beleraktuk a zúzós rész dobkiállásába, mert csak.

Mario: Na ez az a szám, amiben sokáig nem voltam biztos. Úgy éreztem nem üt eléggé, hiányzik valami, valahogy nekem nem állt össze a fejemben, hogy valójában mit is szeretnénk ebből a számból kihozni. Mára már persze sikerült leküzdenem az aggoldamaimat, a végén berobbanó Ábel-gitár pedig óriasi löketet ad a hallgatónak.

Ábel: Mindig egy kicsit idegennek éreztem ezt a számot, eleinte nem volt a kedvencem, de nem voltunk olyan helyzetben, hogy kidobjunk ötleteket, így elkezdtem megbarátkozni vele, végül pedig itt éltük ki a kísérletezgetős hajlamainkat. A második verze elején például van egy a dobokba beúszó fehérzaj, ami amilyen lassan érkezik, olyan gyorsanel is tűnik. Ezt még az első demóba raktam bele, mert nem gondoltam, hogy tényleg megcsináljuk a számot, és annyira megszokta mindenki, hogy teljes egyetértésben raktuk bele a végleges verzióba is.

Tomi: Nehéz szülés volt, és mégis milyen jó, hogy nem dobtuk el a (véglegeshez képest igen más) alapötletet. Továbbá teljesen indokolatlan, a lehető legjobb értelemben természetesen!

Beni: Az Aphrodite az a szám, ami nekem egy konkrét lányhoz köthető. Ez egy basszus ötletből született, amit követtek az különlegesebbnél különlegesebb ötletek, majd egy konkrét hangulat fogott el és úgy éreztem hogy csak erről tud szólni ez a szám. A szövege teljes mértékben leírja, amit közölni szerettem volna.

Balázs: A stúdiózás előtti utolsó hetekben néha már aggódni kezdtünk, hogy nem leszünk készen a számírással, és csak reménykedtünk abban, hogy az idő hiánya nem fog a számok rovására menni, erre egyik napról a másikra jött ez a szám, amibe annyi ötletet raktunk, olyan gördülékenyen és annyira kevés idő alatt, hogy még mi is meglepődtünk rajta. Az első ötlet Benitől jött, írt egy számkezdeményt, amiben benne volt a refrén szövege (teljesen más dallammal), de nem éreztük az igazinak, úgyhogy Ábellel teljesen más hangszerelést tettünk alá. Még a szám írása alatt eldöntöttük, hogy ez lesz a zárótrack, így a szám végét is ennek tükrében csináltuk meg.

Mario: Amikor az első verziót vittük le a próbaterembe semmiben sem voltunk biztosak. Elkezdtük jatszani a számot, de valahogy nem volt az igazi. Megnéztük újra és elkezdtem rá ötletelni akusztikus dobbal, és rájöttünk, hogy a végén a zúzas teljesen működőképes ötlet.

Ábel: Az Aphrodite megírására nem is emlékszem igazán, inkább csak az az emlékkép él bennem tisztán, hogy mennyire féltem a szám keverésétől, mert meglepően nehéz ötvözni az élő dobokat a minimáltechnoval. Rengeteg időt fordítottunk a hangzás tökéletesítésére, minden másodpercet százszor áthallgattunk, hogy tökéletes lezárása lehessen az albumnak.

Tomi: Szerelmes-szakítós-féligszakítós-szeretlekismegnemistudodígyvanez-csillagképes-kicsitszomi-sírvavigadás. Na jó. Benivel a leginkább közösen írt opus, ezért különleges.

2 thoughts on “Új lemez | Hello Hurricane: What I Can Hide

Leave a Comment