Shearwater | Dühös dalok, szeretettel

Az amerikai független színtér egyik legokosabb és legegyedibb hangú zenekara, a Jonathan Meiburg vezette Shearwater az év elején jelentette meg tizedik nagylemezét. A hatalmas kritikai sikert aratott Jet Plane and Oxbow pedig nem szakított a bandára jellemző stílussal: kicsit nosztalgikus-szentimentális dalok, remek szövegek, tudatos szerkesztés, elektronika és egy adag inspiráció a nyolcvanas évekből. Az albumhoz kapcsolódó turnén pedig az austini együttes június huszonatodikán Budapesten is fellép, az A38 Hajó tetőteraszán. Ennek kapcsán beszélgettünk a frontemberrel a szociális tiltakozó zenékről, az amerikai életet átszövő beteges energiákról, Donald Trumpról és még sok másról.

Négy éve már felléptél egyszer Budapesten, az Akváriumban. Milyen emlékeid vannak arról a koncertről?

Arra emlékszem, hogy egy fénytelen, üresen kongó teremben játszottunk, ami tiszta üveg volt. De azt hiszem valójában nem így történt. A turnékról való emlékeim sokszor hamisak.

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy az utóbbi pár turnétokon sokkal nagyobb helyeken léptetek fel, sokkal nagyobb közönségnek játszottatok, mint addig bármikor. Mit gondolsz, mi változott?

Nehéz megmondani. Talán célt értünk az önfejűségünkkel?

A legújabb Shearwater lemezről, a Jet Plane And Oxbowról azt nyilatkoztad, hogy egy „protest record” (olyan album, ami a valami ellen való tiltakozásképp jött létre).

David Bowie mondta azt egy 1980-as interjúban, az abban az évben megjelent Scary Monsters (And Super Creeps) című lemezéről, hogy „szociális tiltakozó zene”. Amikor ennek tudatában újra meghallgattam az egészet, teljesen ledöbbentem – tényleg volt egyfajta burkolt protest-jellege, ami a karakterekből és az érzelmekből nyerte az erejét, nem valamiféle grandiózus politikai pózolásból. Szerettem volna egy hasonló lemezt írni, de a jelenkornak, azon belül pedig a saját országomnak. A felszín alatt olyan beteges energiák szövik át az amerikai életet, amikről mindenképp beszélni akartam a számaimban. Bizonyos értelemben ezek dühös dalok, de szeretettel írtam őket – szerintem lehetséges egyszerre szeretni és gyűlölni a hazádat.

Milyen beteges energiák?

Militarizmus, xenofóbia, szorongás, perfekcionizmus, sovinizmus. A megkeményedett egyén mítoszának, vagyis annak a népszerű elképzelésnek, hogy az embernek túl kell tudnia élni mindent külső segítség nélkül, van egy árnyoldala is. Persze kihozhatja valakiből a legjobbat, arra sarkallhatja, hogy újabb és újabb kreatív csúcsokra érjen fel, de ugyanolyan könnyen ki is égetheti őket. Szerintem senki sem tud sikeres lenni egyedül – mindenkinek szüksége van segítségre. Ideje lenne erre országszinten is emlékezni. Félre ne érts, ezek az energiák ugyanúgy megvannak sok másik országban is, de azt hiszem Amerikában kialakult egy sajátos verziójuk.

Mit gondolsz a jelenlegi elnökválasztásról?

Azt, hogy Trump a logikus végpontja azoknak a cinikus stratégiáknak, amelyeket a republikánusok már évtizedek óta alkalmaznak; táplálják a bevándorlókkal és az etnikai kisebbségekkel szemben érzett félelmeket, arra bátorítanak mindenkit, hogy vegyék semmibe a szegényeket, összejátszanak a szűklátókorű vallási konzervatívokkal, próbálják elhitetni mindenkivel, hogy a földünkért való aggódás valamiféle liberális összeesküvés és arra célozgatnak, hogy semmi szükség egy érdemben funkcionáló kormányra. Remélem Trump csúnyán megbukik majd és magával rántja az egész pártot. Clinton pedig túl is szárnyalhatja az elvárásokat – feltéve persze ha nyer; nem tökéletes, de nem is várom el egy elnökjelölttől, hogy az legyen. Vannak, akik csak azt szeretnék, hogy egy király uralkodjon felettük, ez egy ősi emberi igény. Ami általában vérfürdővel jár.

Visszakanyarodva a Jet Plane And Oxbowhoz – a lemez bevallottan úgy szól, mintha a nyolcvanas években készült volna. Mi fogott meg a korszak hangzásában?

A nyolcvanas évek egy nagyon furcsa, átmeneti időszak volt mind a világban, mind a zenében. A számítógépek még nem törtek be az élet minden területére, de szerintem már érezhető volt az előszele és az is, ahogy a digitális technológiák elkezdték megváltoztatni a felvétel folyamatát. Jelenleg szerintem az internet nevű puska csövével nézünk farkasszemet, illetve azzal, ahogy megváltoztatta a mindennapi életünket – és szerintem egy újabb technológia forradalom küszöbén állunk, ami ugyanúgy alapjaiban fogja megváltoztatni a világunkat, mint az eddigiek. Ez pedig egyszerre izgalmas és félelmetes, és szerintem ez az energia ott van a korszak legjobb popalbumai közül sokban, olyanokban, mint a Remain In Light (a Talking Heads negyedik albuma) vagy Peter Gabriel harmadik albuma.

1980 emellett természeten a Hidegháború időszaka is volt, habár ezt akkor még senki sem tudta: továbbra is ott volt a levegőben a paranoia és a fenyegetettség érzete, hogy holnapra talán elpusztul az egész világ. Gyerekként nem teljesen értem fel még ésszel az egészet, de éreztem, hogy valami nagy és rossz dolog telepszik ránk egyre erősebben. Manapság pedig, ha máshogyan és másmilyen okokból, de ugyanezt érezzük. A Jet Plane And Oxbow számomra egy lehetőség volt, hogy a nyolcvanas évek szűrőjén keresztül szemléljem a korunkat.

Számomra a lemeznek van egyfajta filmzene-érzete, ez Brian Reitzell hatása volt?

Igen, Brian sokat segített abban, hogy a hangzás kicsit filmzenés legyen. Nagyon jól ért a magasabb és a mélyebb frekvenciákhoz, vagyis azokhoz a tartományokhoz, amelyekkel a legtöbb rocklemez keveset foglalkozik, ráadásul nagyon szereti azt az időszakot, amit az albummel megpróbáltunk megidézni.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy azáltal, hogy rögzítjük a zenét, el is pusztítjuk azt.

Azáltal, hogy rögzíteni tudjuk, valami olyasmi történt a zenével, amire addig nem volt példa: bizonyos értelemben megszűnt jelen idejűnek lenni. A fonográf feltalálása előtt a zene leginkább csak abban a pillanatban létezett, amikor játszották, semmikor máskor; nem tudtuk megőrizni az utókor számára vagy előhívni a múltból (és most szándékosan nem térek ki az írott zenére, mert az csak egy egészen kis szeletét teszi ki az emberek által létrehozott zene egészének). Szóval vagy ott kellett lenned magán az előadáson, vagy neked kellett játszanod.

Szerintem ha mondjuk százötven évvel visszamennél az időben, teljesen elképednél, mennyi ember csinált mennyiféle zenét, ők pedig biztos őrültnek néznének, ha elmondanád, hogy az egészet felváltja majd pár aprócska találmány, amit bekötsz a fejedbe. Manapság több zene van, mint eddig bármikor, de kevésbé változatos és sokkal kevesebben csinálják; átadtuk ezt a felelősséget pár általunk nem ismert, a háttérben meghúzódó embernek, ahogy például már nem mi termeljük meg a saját ételeinket sem. Attól, hogy képesek vagyunk rögzített formában prezerválni a zenét, kevésbé lesz egy élő, lélegző valami, szimplán mert már nem tudjuk megváltoztatni a saját emlékeinknek megfelelően. Csodálatos dolog, hogy olyan sok zene elérhető egy gombnyomásra, de ennek ára van, amiről egyáltalán nem biztos hogy tudunk.

Pár éve a Xiu Xiu-frontember Jamie Stewarttal közösen alapítottatok egy zenekart, a Blue Water White Deathet – ami egy 1971-es dokumentumfilm címe is; pár felfedező kalandjait kíséri végig, ahogy cápákat tanulmányoznak egy dél-ausztráliai sziget közelében. Mi fogott meg titeket a filmben és lesz folytatása a cím nélküli debütálásnak?

A Blue Water White Death elég különleges; nem igazán hasonlít arra, amilyennek ma a természetfilmeket elképzeljük. Egy ponton például a fotósokat leengedték ketrecekben egy bálna holtteste köré, az éjszaka közepén – aztán felvették azt, ahogy a lámpák fényében a cápák hatalmas darabokat téptek ki a tetemből. Aztán a búvárok kilépnek a ketreceikből, odaúsznak a halott bálnához és elkezdik ütni a cápákat, amikor azok túl közel jönnek hozzájuk. Teljesen elmebeteg. Ugyanakkor nagyon megrázó is, és bizonyos értelemben gyönyörű. Ez válasz a kérdésedre? Ami pedig a folytatást illeti, ki tudja? Soha ne mondd, hogy soha – Jamievel pedig mindig öröm együtt dolgozni.

Jelenleg épp egy könyvön dolgozol a dél-amerikai geomorfológiai képződményekről, vadvilágról és az emberi elméről. Hogy kapcsolódik egymáshoz ez a három?

A könyv a bóbitás karakarákról szól majd, amelyek a sólymok furcsa rokonai és kizárólag Dél-Amerikában honosak – és azokról az emberekről, akik együtt élnek velük. A legtöbb ragadozó madártól eltérően a bóbítás karakarák szociálisak, intelligensek, leleményesek és érdeklődőek; sokkal jobban hasonlítanak ránk mint bármelyik sólyomfajhoz. A könyv részletesen elmagyarázza, honnan jöttek, hol élnek most és sokat lamentál azon, hogy miért pont ilyenek – illetve kiegészítésként azon is, hogy miért tűnik újra és újra fel ez a fajta értelem a világban. Emellett foglalkozik még Dél-Amerika izoláltságával is – Ausztráliához hasonlóan egyszerre volt sziget és egy önálló kontinens, több mint harminc millói évig és ez erősen kihatott az állatvilágára is. Olyan volt, mint egy külön bolygó. Sok tekintetben máig az. Tavaly pár hónapig Guyanában és Brazíliában kutattam és nem akartam elhinni, mennyire távolinak tűnt pár hely, ahol jártam; néha olyan volt, mint több ezer évet visszamenni az időben. Úgy jöttem vissza, hogy az agyam teljesen elszállt a tapasztaltaktól – ami egy ideális állapot arra, hogy elkezdj zenét írni.

Ornitológusként van valami a magyar madárpopulációval kapcsolatban, amit kiemelnél?

Attól tartok nem vagyok eléggé jártas a témában. Nagyon szeretném látni, ahogy a gólyák költöznek tavasszal és ősszel, az biztosan hatalmas élmény lenne.