The Brian Jonestown Massacre | Ez nem az én életem!

Interjú a zenekarvezető-frontember Anton Newcombe-bal
Esszenciális keleti-parti pszichidélia: The Brian Jonestown Massacre
Esszenciális keleti-parti pszichidélia: The Brian Jonestown Massacre

A hatvanas évek pszichedelikus popját tökéletesen megidéző amerikai együttes, a Brian Jonestown Massacre az alapítása óta eltelt huszonöt év alatt soha nem járt Magyarországon. Ez változik meg majd szeptember elsején, amikor is az Anton Newcombe vezette zenekar első hazai klubkoncertjét adja majd az A38 Hajón – ami rögtön három óra hosszú lesz a frontember ígérete szerint. Erről, revelációkról, láthatatlanságról és még sok másról beszélgettünk vele, és még azt is elárulta, tud-e németül.

A Brian Jonestown Massacre közel három évtizede aktív már. Gondoltad volna, mikor 1990-ben megalapítottad a zenekart, hogy huszonhat év múlva még mindig koncertezni fogtok és új lemezeket kiadni? Milyen tanácsokad adnál a kezdő zenészeknek? 

Először is, szeretek a jelenben élni, ritkán nézek vissza. Ugyanakkor sosem esett nehezemre belátni, mi működik és mi nem, még ha néha időbe is telt. Mindig a kitűzött célra fókuszáltam. Sosem gondolkodtam azon, milyen hosszú ideig lesz majd aktív a zenekar, csak annyit tudtam, hogy imádok zenélni – tizenegy-két éves korom óta játszom kisebb-nagyobb közönségeknek. Eleinte a barátaimmal alapítottam különböző bandákat, majd jött a Brian Jonestown Massacre. Szóval szerintem nekem már ez a természetes, szinte minden nap zenélek.

Ami a tanácsaimat illeti… az első bizonyos értelemben egy metafora: teljesen mindegy, milyen gyorsan vagy erősen evezel, ha egyszer léket kaptál, és nem foglalkozol vele, vagy nem kezded el kimerni a vizet a csónakodból, el fogsz süllyedni. Arra akartam utalni ezzel, hogy az emberek sokszor a rossz dolgot csinálják. Például rengeteg energiát fektetnek egy borzalmas nevű együttesbe. A legjobb dobosok pedig szinte mindig borzalmas zenekarokban ütnek. Aztán egyszer csak harminc évesek lesznek és abbahagyják az egészet, te érted ezt? A második pedig az lenne, hogy próbálj ki mindent! Ne csak azzal foglalkozz, ami a célodhoz kapcsolódik, hanem legyél nyitott mindenre! Töltsd fel a zenédet Bandcampre, Soundcloudra, rendezz klipeket, kérd meg a barátaidat, hogy készítsenek egy videót a számodhoz, koncertezz, egyszerűen csak próbálj ki mindent – így még ha anyád meg is kérdezi, hogy mit is csinálsz pontosan, legalább nyugodt szívvel azt tudod mondani, hogy sok mindent. Ráadásul nem fogsz egy adott dologtól függeni.

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy lenyűgöznek a posztkapitalista/csináld magad rendszerben rejlő lehetőségek; például az összes lemezedet ingyenesen letölthetővé tetted már a Napster előtti időszakban.

Oké, hadd magyarázzam meg ezt. Akkoriban már hosszú ideje voltak számítógépek. Ráadásul azt is tudtam, hogy a kormányoknak és a vállalatoknak el kell majd dönteniük, hogyan álljanak hozzá a megváltozott helyzethez, hogyan kezeljék a felvetődött problémákat. De azt a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy összefognak majd, és úgy döntenek, hogy a zenének semmi értéke sincs, hogy a művészek semmilyen bevételt nem látnak például a honlapforgalmukból. Mindenesetre tudtam, hogy ennek ellenére piaci részesedést és figyelmet kaphatok, ha elkezdem magam terjeszteni a zenémet. Akkoriban semmi esélyt nem láttam rá, hogy mondjuk egy kis szlovák város lemezboltjában majd kaphatók lesznek a Brian Jonestown Massacre lemezei, de abban viszont biztos voltam, hogy itt is lesznek számítógépek és az embereknek tetszene a zenénk, ha hallanák. Szóval feltöltöttem az elérhető legnagyobb hálózatra, aztán később Napsterre és a többi hasonló helyre is. Mert tudtam, hogy így sokkal gyorsabban fog terjedni a zenénk, eljut majd Oroszországba, Kínába és az összes többi országba is. Ráadásul így továbbra is én birtoklom és árulom a saját zenémet. Egyfajta taktikai döntés volt, így bármilyen fegyvert használhatok – a tiédet, az enyémet, az övékét, mindenfélét –, hogy elérjem a céljaimat. Hazudhatok is, nem számít.

Lehet persze támadni az illegális fájlmegosztást; igazság szerint már sosem tudjuk meg, milyen népszerűek lennénk nélküle. De anélkül turnézhatunk a világon bárhol és koncertezhetünk elég nagy  tömegek előtt, hogy bármikor is különösebben reklámoztuk volna a zenekart – és emiatt nem panaszkodom.

Hozzátetted azt is, hogy nem szeretsz dzsemmelni vagy improvizálni, ami a zenekarodra jellemző pszichidelikus-elszállós hangulatot figyelembe véve meglepett.

Számomra, ha van egy ötleted, az mindig erőteljesebb, érdekesebb lesz, mintha semmilyen ötleted sincs. Néha meghallok szimplán egy hangot és abból már össze is áll a fejemben egy dal. De ez nem megy úgy, hogy miközben én egy komplett szimfóniát építek fel a fejemben, valaki épp Jerry Garciának képzeli magát a Grateful Deadből és össze-vissza maszatol a gitárjával.

Két éve kiadtatok egy albumot Revelation (azaz reveláció) címmel. Mit szimbolizál számodra ez a cím?  

NYEREMÉNYJÁTÉK
Nyerj The Brian Jonestown Massacre pólót vagy CD-t az A38 Hajóval! Oszd meg a koncert eseményét a saját Facebbok-faladon, a #brianjonestownmassacreata38 hashtaggel és írj mellé egy-két sort arról, hogy miért várod a koncertet. Majd küldd el nekünk a poszt linkjét. A sorsolás és nyertesek értesítése a koncert napján történik majd.

Mindig is láttam dolgokat, tudod? Nem csak a zenében, a drone-okban, hanem mindenben – mintha lenne valami láthatatlan lélek, ami összefogja a dolgokat. Amikor a Revelationön dolgoztunk, úgy éreztem, hogy szeretnék szimplán számokat írni egy lemezre. Nem volt az album mögött semmi mélyebb koncepció, semmi elsőre nem átlátható dolog, ami összekötötte volna őket. Csak dalok. Egy kísérlet volt a Spotify-érában, amiben az emberek már inkább csak dalokat hallgatnak, nem teljes lemezeket. Nem érdekli őket, hogy mitől olyan kiemelkedő mondjuk a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, nem csak dalok gyűjteményeként, hanem mint album. Kíváncsi voltam, tudok-e egy olyan lemezt írni, ami nem több, mint számok összessége.

Ha visszahallgatod a Revelationt, hogy érzed, sikerült?

Igen, jó volt elkészíteni! Az én művészetemmel azt hiszem az a probléma, hogy konceptuális. Nem szeretek úgy felvenni egy lemezt, mint mondjuk a Radiohead, hogy minden tökéletesen szól, minden úgy van rajta, ahogy azt eltervezted. Nem akarok a tökéletesség rabja lenni. Azt akarom, hogy maradjon a dalokban tér, hogy élőben még jobban szóljanak, hogy fejlődjenek. A felvételeink szimplán az ötleteim manifesztálódásai és úgy szoktam felvenni a dalainkat, ahogy arra bárki más is képes. Azt akarom, hogy ha valaki a te országodban meghallgatja a lemezeinket, azt érezze, hogy “ezt én sokkal jobban is meg tudnám csinálni“!

Ha már koncertek, úgy tudom Budapesten három órát játszatok majd. Van valami különleges rituálétok, felkészülési módszeretek?

Nem. Úgy negyven dalt gyakorolunk be egy turnéra, aztán a koncerteken csak próbálunk olyan sokat eljátszani, amennyit csak lehet, sorrendtől függetlenül. Nagyon izgatott vagyok egyébként, hogy a karrierünk során először végre Budapesten is fellépünk! Sosem voltam még Magyarországon, Budapesten sem, de mindig el akartam jutni hozzátok. Amerikában rengeteg magyar barátom van, így mindig tervben volt ez a koncert, örülök, hogy végre meg is valósult! Ráadásul mostanában nagyon élvezem a koncertezést, szerintem jó bulikat csinálunk.

Tudod, mi a tervem? Hogy majd összebarátkozom veled, beülünk egy taxiba és beautózzuk a várost! Persze nem tervezem megöletni magam, és azt sem akarom, hogy kiraboljanak, haha! De minél többet magamba akarok szívni a városból. Hiába utazunk rengeteget, sok idő amíg elérünk az adott klubhoz a busszal, míg kipakolunk, beállunk, így tovább…de számítok rád! Most pedig vissza az interjúhoz, haha!

Oké. Tavaly kiadtál egy filmzenét egy fiktív francia filmhez (Musique de Film Imaginé) és hozzátetted azt is, hogy téged igazából nem is maga a francia filmek érdekelnek, hanem a köréjük szerveződött mozgalom és az emberek, akiket inspirált.

Az egészben a legérdekesebb az, hogy egy rendező meghallotta a Musique de Film Imaginét és annyira inspirálóan hatott rá, hogy rendezett hozzá egy filmet is, így már valódi filmzene! Az egész egyfajta médiahack is volt egyben: mindenhol elmondtam, hogy itt vagyok Európában, szívesen írnék filmzenéket, de nincsenek hozzá filmek! Mindenkit a többmillió dolláros holywoodi blockbusterek érdekelnek, ami csak arra jó, hogy még több kólát adjanak el velük, meg a különböző franchise-ok, remake-k, senki sem csinál már filmeket. Franciaországban pedig volt egy időszak, amikor egymás után születtek a jobbnál jobb alkotások. Persze az ottani rendezők is gyártottak például reklámokat, de aztán két nap alatt leforgattak egy komplett filmet abból a pénzből, amit kaptak érte! Miről szólt egy filmjük? Az a fiú próbálja megfektetni azt a lányt. Te leírod egy darab papírra, én kezelem a kamerát, meg is vagyunk. Kész is!

Szóval ezt ismételgettem, majd Philip John is elolvashatta valahol, mert felkért, hogy írjak a filmjéhez, a Moon Dogshoz zenét – amivel egyébként már két díjat is nyertünk! Remélem dolgozhatok még filmzenéken a jövőben.

Szóval mostanában jobban érdekel a filmzeneszerzés, mint a Brian Jonestown Massacre-rel való munka?

Ezt nem mondanám, ugyanis rengeteg minden érdekel. Babilon, így szokták nevezni a jamaikai zenészek a modern világot, ami ugye teljesen őrült. Pénz, Holywood, Kim Kardashian, minden ezzel a hárommal van tele. De, tudod mi lelkesít nagyon? Az, hogy különböző nyelveken dolgozzak. Mindig, amikor új zenén dolgozok, szeretek felkérni más országokból való énekeseket, hogy énekeljenek velem rajta – csak hogy ezzel is megmutassam, hogy nincsenek szabályok. Manapság minden olyan egyforma. Minden “kortárs” és “urbánus”, mindenki feketébe öltözik és nagyon amerikai akar lenni. De ez nem az én életem! Európában élek és ez nem az én életem! Nincs semmi különösebb bajom az ilyen emberekkel, csak úgy érzem, feltartóztatnak mindenki mást.

Ez kapcsolódik ahhoz, hogy saját bevallásod szerint azért költöztél Berlinbe, mert nem beszélsz németül, így nem érted a rád zúduló hirdetéseket, üzeneteket?

Igen, abszolút. Bizonyos értelemben olyan, mintha láthatatlan lennék így, ami miatt alig tereli el valami a figyelmemet, nyugodtan koncentrálhatok a saját dolgaimra.

Leave a Comment