Rykarda Parasol | A rombolás színe
Erotika, érzelmek és intellektus: Rykarda Parasol
Az Amerikában született, de jó ideje Párizsban élő Rykarda Parasol különleges és extravagáns dalszerző-énekesnő, aki magától értetődő természetességgel ötvözi az art-pop, az avant-rock, és a színház hagyományait. Erotika, érzelmek és intellektus: ez a behatárolhatatlan Rykarda Parasol. Az énekesnővel első budapesti fellépése előtt interjúztunk a családi gyökerekről, sebezhetőségről, függetlenségről, a csináld magad-attitűdről és még sok másról.
The Color Of Destruction lemezbemutató turnéd során először fogsz Budapesten koncertezni. Milyen személyes élményeid vannak a lemez kapcsán?
Bátorság kell a nyitottsághoz és a szeretethez, mivel elég sebezhető lények vagyunk. Ezt jelenti számomra a Color of Destruction (magyarul a rombolás színe). Ugyanakkor a hibákat nehéz kiaknázni, az ember mindig tévedhet, de a rizikó ellenére mindig kellően nyitottnak kell lennünk.
Az Egyesült Államokban születtél és nőttél fel, ám az utóbbi években Párizsban és Európa más városaiban élsz, valamint lengyel és zsidó gyökereid vannak. Mennyire sikerült elsajátítanod ezeket a különböző történelmi és társadalmi hátterekkel rendelkező kultúrákat?
San Franciscóban nőttem fel, ami eleve meghatározta az életemet. Megtanultam „amerikaiul” beszélni… Elég sok időt töltök Párizsban és most most már beszélem a „frangolt” is. Leveszem a cowboy sapkámat és felveszem a svájcisapkámat… Csak hogy tisztázzam a családi hátteremet: az édesanyám svéd, az apukám pedig izraeli. A távoli családi gyökereim annyira nem meghatározók számomra. Az édesapám nem is ismerte a szüleit, mivel öt éves korában a Holokauszt áldozataivá váltak. Több száz évre nyúl vissza a család története, amikor spanyolországi zsidókként, az üldözések elől Lengyelországban telepedtek el. Ezek a gyökerek viszont annyira távoliak, hogy nem tudok velük olyan szinten azonosulni, mint mások. Mire jók a gyökerek, ha a történelem állandóan kiveszi a talajt a lábad alól? Néhányunknak nem az a fontos, hogy hol vagyunk, hanem hogy merre tartunk. Vagy arra gondoltál, hogy mennyire próbálom megérteni a helyi kultúrákat? Erre természetesen igen a válasz. Ha van rá lehetőségem, mindenképp igyekszem gazdagítani a tudásomat, új dolgokat felfedezni. Sőt, ezt kifejezetten élvezem is.
Az új lemezeden van egy francia dal is, Le Fills du Pere Noel címmel, van is egy film, aminek ez a címe. Honnan jött az ötlet, hogy az angol mellett franciául is énekelj az albumon?
A lemezeimen szereplő számokat én szoktam írni, ám a “Les Fils du Pere Noel” egy feldolgozás. A számot eredetileg Jacques Dutronc írta és adta elő valamikor 1966-ban, nincs köze a hasonló elnevezésű francia filmhez (nem is hallottam róla). Nagyon szeretném, ha minél több ember megismerkedne Dutronc dalaival. A dal eredeti címe “Fille du Père Noël”. Én egy picit megváltoztattam a címet és nemileg adaptáltam a szöveget.
A DIY művészek példaképe is lehetnél. Te írod és hangszereled a dalaidat, te vagy a lemezeid producere és szerzői kiadója is egyben. Véleményed szerint, mik a függetlenség előnyei és hátrányai?
Sose volt lehetőségem másképp gondolkodni, vagy cselekedni. Kontroll alatt tartom a művészetemet, ugyanakkor nem gondolom hogy másképp sem tudnám kontrollálni ezeket a folyamatokat. Biztos vagyok, hogy valaki más szerkeszti Jack White honlapját. Ez valószínűleg sokkal több időt hagy neki a dalírásra. Ebből a szemszögből ő egy előnyösebb helyzetben van.
A lemezen van egy közös dalod Dante Aliano White-tal. Hogyan jött létre ez az együttműködés?
Elkezdtem duó számokat írni és amikor megírtam az “It’s Only Trouble Now” c. számot, rögtön Dante Aliano White jutott szembe. Egyetértett a grandiózus tervemmel és elkészítettük a felvételt.
Leonard Cohenhez és Nick Cave-hez hasonlóan sok a filmzenei érzés a lemezeiden. Mennyire van hatással a zenédre a mozgókép?
Én úgy gondolom, hogy a filmrendezőket azok az írok inspirálják elsősorban, akik elég vizuálisan fogalmaznak, éreztetik az olvasóval a helyet és a teret, mintsem fordítva. Engem például rengeteg dolog inspirál, attól kezdve, például hogy hogyan mesélünk el egy történetet. Ugyanakkor az én dalaim és történeteim saját tapasztalataimon alapulnak. A költők és dalszövegírók többsége nem fikciókból merít. Én azokat a filmeket szeretem, melyek az idő és a tér szélesebb értelmezését sugallják. Kedvenc könyveim filmadaptációi, a történelmi alakok (kosztümös drámák) érdekelnek a legjobban. Ha mondjuk egy Jane Austen műről beszélünk, akkor előbb olvasom el a könyvet, mint megnézem a filmet.
Ha mindenképp meg kellene nevezned 5 kedvenc könyvedet, mit emelnél ki?
Nagyon szeretem a könyveket, így simán ki tudom emelni a kedvenceimet: Mellékhatások Woody Allentől, a Fáradt Blues Langston Hughestól, Maya Angelou teljes munkássága, Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingwaytől és a Kígyókiráky Jeff Zentnertől.
