Acid Mothers Temple | A kozmoszt követjük

A japán Frank Zappa: Makoto Kawabata

Hat év után szeptember végén újra Budapesten lép fel a kortárs pszichedelikus noise rock egyik legfontosabb formációja, a Makoto Kawabata vezette Acid Mothers Temple! A még a meglehetősen extravagáns japán art-rock színtéren belül is különlegesnek számító “lélek-kollektíva” lételeme a kísérletezgetés: a lemezről lemezre változó tagság és a szinte megszámlálhatatlan szub-formáció mellett erre a legjobb példa az élő fellépéseik. Ott örvénylik bennük a krautrock és a noise-punk, Hendrix és Stockhausen, a befelé űrhajózós pszichedélia és a kíméletlen zaj, valamint az országra jellemző sajátosan groteszk humor. Ebből adnak majd ízelítőt szeptember huszonkilencedikén, a tizenharmadik Újbuda jazz fesztivál keretében – és ennek kapcsán beszélgettünk a frontemberrel pankrációról, trip music-ról, a kedvenc borítóiról és még sok másról.

Többször is koncerteztél már Magyarországon, milyen emlékeid vannak az itteni fellépéseidről?

Igen, játszottam már nálatok az Acid Mothers Temple & The Melting Paraiso U.F.O és Japanese New Music Festival showcase-turné részeként is, valamint a francia gitáros Jean-François Pauvros-szal duóban. Leginkább az maradt meg, hogy minden, amit kóstoltunk nagyon finom volt!

Oszakában születtél. Mit gondolsz, ez közrejátszott abban a döntésedben, hogy sokáig egy kommunában éltél? 

Oszakában születtem, de Ikarugában nőttem fel. Ikaruga a Nara prefektúra része, aminek a fővárosa Nara. Sőt, szerintem igazából az Japán valódi fővárosa, még Tokiónál is idősebb. De a kérdésnél maradva: Oszaka nagyon különbözik Tokiótól, teljesen más a két város kultúrája, olyan mintha összehasonlítanád Skóciát és Angliát. Szóval én inkább oszakainak vallom magam.

Amikor az első zenekaromat, az Ankoku Kakumei Kyodotai megalapítottam, úgy 1978 körül, az egész prefektúrában még nem volt egy kialakult zenei színtér. Senkit sem ismertünk, nem igazán volt kapcsolatunk más zenészekkel. Amikor hallottuk, hogy Oszakában viszont erős az underground, megpróbáltunk ahhoz csatlakozni – de amit játszottunk, az még nekik is túl furcsa volt! (nevet) A nyolcvanas években viszont sok ottani zenésszel találkoztam és játszottam együtt, ami nagy hatással volt rám. Sőt, a helyi kultuszzenekar, a Hedik egyfajta előképe volt az Acid Mothers Templenek. Ők azt hiszem 1980-ban alakultak és úgy hét évig voltak aktívak, de nem volt egyetlen hivatalos kiadványuk sem.

A korai interjúidban rendszeresen azt nyilatkoztad, hogy az Acid Mothers Temple valószínűleg nem lesz egy hosszabb ideig működő projekt – ennek ellenére több évtizede aktívak vagytok. Mi változott?

Főleg az Acid Mothers Temple & The Melting Paraiso U.F.O esetében rengeteg tagcserénk volt az évek során – és ez mindig változtatott a zenekaron is. 2015 végén például a basszusgitárosunk, Tsuyama lépett ki, aki tizenhét évig játszott velünk, egy évvel korábban pedig Shimura, a dobosunk hagyott ott minket. A két idősebb tag helyére viszont két fiatalabb érkezett: ők pedig olyan ötleteket és hatásokat hoztak magukkal, ami a mi generációnktól teljesen idegen. Ha elmész a mostani felállás valamelyik koncertjére, vagy csak meghallgatod az újabb lemezeket, észre fogod venni, hogy mi változott.

Számodra mi a fő különbség aközött, hogy szólóban, duóban vagy éppen zenekarral lépsz fel?

A szólófellépések vagy a jam sessionök egyszerre hasonlítanak és különböznek az Acid Mothers Temple koncertjeitől. Utóbbiak inkább a szórakoztatásról szólnak számomra, az előbbi alkalmak pedig sokkal experimentálisabbak. A kettőben közös viszont, hogy a kozmosztól kapott zenét játszom.

Saját bevallásod szerint sosem írtok össze egy setlistet a fellépés előtt. Élőben tehát pusztán improvizáltok, vagy egy felsőbb-transzcendentálisabb erő vezérel titeket?

Nem írunk setlistet, mert egyikünk sem tudja, mi fog történni. Sokáig volt azért egy bevett sorrendünk, ami nagyon természetesen alakult ki az évek során, de nemrég azt is elvetettem. Nem akarok bármire is „előkészülni” a koncert előtt. Persze vannak „dalaink”, de ennyi. A kozmoszt akarom követni, ami mindig megmondja nekem, hogy épp mit játszak.

Van úgy egyébként, hogy visszatérsz a korábbi lemezeidhez? Vannak olyanok, amelyekre kiemelkedően büszke vagy?

Nem igazán. Amikor felvesszük és keverjük a dalokat, annyiszor kell meghallgatnom őket, hogy az éppen elég. (nevet) Utána jobban szeretek elkezdeni dolgozni a következő lemezen! Így mindig azt mondom, hogy ha csak egy albumot választhatok a diszkográfiámból, akkor az biztos a legutolsó!

Amikor a saját zenédről beszélsz, általában elutasítod a pszichidelikus jelzőt, helyette inkább „trip music”-ként definiálod. Mi a fő különbség a kettő között?

A pszichedelikus zene számomra azt jelenti, hogy a hallgatónak és a zenésznek is valamilyen hatás alatt kell lennie, általában különböző szerek jóvoltából. Csak így tudják végül megosztani egymással a zenét. De én olyan zenét szeretnék játszani, ami a szerek nélkül is ki tudja váltani a szükséges tudatállapotot. Azért neveztem el a stílusomat „trip music”-nak, mert bárkivel osztozni tudtok a tudatállapoton, külső rásegítés nélkül.

Többször is hangsúlyoztad, hogy elsősorban a hatvanas-hetvenes évek európai/amerikai zenekarai hatottak rád, nem az olyan helyi legendák, mint a Speed, Glue & Shinki vagy a Flower Travellin’ Band.

Számomra az általad felsorolt zenekarok nem tűntek többnek, mint a nyugati kortársaik olcsó és rossz másolata. Ezért nem is hallgattam őket, nem igazán hatottak rám. Kétszer is láttam például a Les Rallizes Dénudést (legendás japán zajos-pszichedelikus zenekar, amelynek egyik tagja például eltérített anno egy repülőgépet), de szerintem sehová sem vezető, unalmas zajongás volt amit csináltak.

Úgy tudom egyébként, hogy szereted a magyar zenéket is.

Igen, például a Vágtázó Halottkémeket. Valamint a tradicionális zenét is, olyanokat, mint a Muzsikás vagy a Kaláka. Meg a híresebb zeneszerzőket, Bartókot, Kodályt és Ligeti Györgyöt.

Állításod szerint az albumborítók egyáltalán nem fontosak és csak arra jók, hogy a potenciális vásárlók figyelmét felkeltsék. Rád melyik borítók voltak ilyen hatással?

Például azok az easy listening lemezek, amelynek a borítója lényegében egy aktfotó! Ugyanez vonatkozik bizonyos klasszikus zenei albumokra is! Meg a hastáncos-válogatásoké. Hm. Szeretem a népzenei felvételeknél használt archív képeket is. A rocklemezek közül pedig a legjobb borítója a Trout Mask Replicának van (a Captain Beefheart & His Magic Band harmadik dupla lemeze, amely 1969-ben jelent meg).

Az Acid Mothers Temple minden tagja hatalmas WWF-rajongó. Szerinted mi a különbség az általuk közvetített és a japán pankráció mérkőzések között? Vannak kedvenceid?

Én inkább múlt időben fogalmaznék. Amikor még a WWF nem változtatta a nevét WWE-re, akkor tényleg imádtuk az egészet, mert volt egyfajta „attitűdje”. Rajongtunk The Undertakerért, Stone Cold Steve Austinért, The Rockért, HHH-ért, Vince McMahonért és persze Mankindért! Akkoriban mindegyikük valóságos szupersztárnak számított! A japán pankráció viszont a szórakoztatás helyett a valódi erőszakról szól, a mi sportolóink nem értenek a színészkedéshez, csak a bunyóhoz. Számomra viszont a professzionális pankráció nem sportág, hanem szórakozás – ugyanúgy, mint a rock ’n’ roll.

Vannak még olyan témák, amikről mindigis szerettél volna beszélni, de sosem tértek ki rá, egy interjúban sem?

Az Acid Mothers Temple & The Melting Paraiso U.F.O. az AMT-család fő formációja. Az Acid Mothers Temple SWR, a felállás, amit a Japanese New Music Festival showcase-turné keretében játszott Budapesten is, abszolút különbözik az AMT & TMPU-tól és a többi AMT-zenekartól is. Ezt sokan nem tartják észben. Az AMT név ernyője alá több banda is tartozik, a maguk külön koncepciójával. Ezt sosem fogom tudni eléggé hangsúlyozni: az Acid Mothers Temple nem szimplán együttesek összessége, hanem egy „jelenség”.

 

Leave a Comment