COUGH | Sokat értünk a lemezek közt

2005-ös megalakulásakor a Cough tagjai egy célt tűztek ki maguk elé: hogy ők legyenek onnantól a létező legsúlyosabb zenekar. A Windhandben is basszusgitározó Parker Chandler által életre hívott banda ennek megfelelően az extrém zenék legradikálisabb vadhajtásaiból táplálkozott: korai black metál, mocsári sludge és ultrasúlyos doom. Az azóta eltelt tizenkét évben pedig nem csak elérték, amit akartak, hanem tökélyre fejlesztették sajátos okkult-kozmikus hangzásukat is. Erről a folyamatról, H. P. Lovecraftról és Lugosi Béláról is beszélgettünk az alapító-énekes-basszusgitárossal az augusztusi, Wolves In The Throne Roommal közös koncertjük előtt.

Tavaly játszottatok először Budapesten, az Elderrel. Milyen emlékeitek vannak arról a koncertről? 

Emlékszem brutális volt elvezetni Berlintől Budapestig, aztán még fel is kellett cipelniük a cuccainkat egy emeletre. De ezek után már minden rendben ment, jól éreztük magunkat és még jártunk is egy rövidet a környéken. Ráadásul találtunk egy Lugosi Béla-emlékművet is a közeli parkban.

Miért döntöttetek úgy, hogy Jonathan Kassalow billentyűs is csatlakozik hozzátok a turnékon?

Évek óta barátok vagyunk, ráadásul ő nem pusztán egy billentyűs – odahaza hangmérnökként és hangosítóként is dolgozik. De amúgy azért döntöttünk a csatlakozása mellett, hogy az élő hangzásunk jobban hasonlítson arra, amit a felvételeken hallasz.

Az eddigi utolsó albumotokat, a tavalyi Still They Prey-t hat év szünet előzte meg. Hogyan éltetek meg egy ekkora kihagyást?

Szerintem sokat értünk a lemezek közt. Néha nehéz megtalálni az egyensúlyt a zenekar és az életedben való helytállás között, szóval szükségünk volt arra, hogy egy kicsit hátrább lépjünk és lazítsunk.

A Still They Prey producere az Electric Wizard-tag Jus Osborn volt. Miért épp őt választottátok és milyen volt vele dolgozni?

Elég őrült ötlet volt, de szerencsére beleegyezett. Jus sok felvételi/keverési trükköt tanult az évek során, plusz rengeteg stúdióban megfordult már, szóval izgalmas élmény volt hallani, hogy miről mit gondol.

Szerintem egyébként sikerült az eddigi legambíciózusabb és diverzebb albumotokat megírni. Mennyire értenél egyet ezzel?

Szerettünk volna valami olyat írni, amit nehezebb kategorizálni, de attól még csak azt vettük fel, ami természetesen jött.

Volt egyébként olyan, például a hangzás tekintetében, amin mindenképp változtatni akartatok?

Abszolút. A Still They Prey minden percét egy orsós felvevős magnetofonra rögzítettük a dobosunk garázsában és keveréskor is azt használtuk; ez egy száznyolcvan fokos fordulat volt a korábbi munkamódszerünkhöz képest.

Több dalban is vannak részletek H. P. Lovecraft novelláiból.

Igen, de ez nem az én ötletem volt, hanem a többi tagé: a horror/sci-fi fanatikusoké, valamint akik angol szakon végeztek. Engem inkább a valóság foglalkoztat.

A Cough mellett játszol a Windhandben is. Számodra mi a fő különbség a két zenekar között?

A Coughban nagyobb kreatív kontrollom van, de a két banda elég hasonló a tekintetben, hogy hogyan írunk dalokat.

Öt album, amelyet mindenkinek hallania kellene?

Danava – Hemisphere Of Shadows; King Dude – Fear; Wretch – Wretch; Salem’s Pot – Pronounce This!; SRC – SRC. Ezeket a lemezeket élveztem mostanában a legjobban.