A belga Warhaus újra az A38-on
A két éve az A38-on is fellépett, 2004-ben alakult, s eddig három stúdióalbumot jegyző belga Balthazar egyértelműen az ország egyik legfontosabb zenekara. Ezt pedig elegáns kamarapopjuk mellett az is bizonyítja, hogy az alapító tagok saját jogukon, szólóban is rendszeresen maradandót alkotnak: februárban a basszusgitáros Simon Casier debütált Budapesten a Zimmermannal, szeptemberben pedig a frontember Maarten Devoldere és Jinte Deprez hozza el a héjanászok dekadens intenzitását és az énekes Nick Cave-ből és Serge Gainsbourgból gyúrt crooner-alteregóját. Felparázsló és hamvadó cigarettavégek, noiros hangulatok, izzó szenvedély és ehhez illő kamarapop: ez a Warhaus.
Bár a Warhaus története szinte a Balthazar korai időszakáig nyúlik vissza, Maarten Devoldere tavalyig tudatosan nem mutatott semmit a szólóprojektjéből. Amikor viszont mégis, az egy, a szerelem és az éjszaka megfoghatatlan, ezért elmondhatatlan dolgai által működtetett, Twin Peakst idézően zárt és sejtelmes, kizökkent világot vetített előre. Amelyből felsejlett azért a frontember Tom Waits, Nick Cave, Leonard Cohen, Serge Gainsbourg, vagy a filmzenék (többek közt a James Bond-mozik soundtrackjeinek grandiózus világa), iránti vonzódása is. Amikor pedig a zenekar tagjai megegyeztek, hogy egy ideig szünetelnek, hogy mindenki a saját projektjeire fókuszálhasson, ő is úgy érezte: itt az idő.
„Ezek nem olyan dalok, amik nem fértek fel egy Balthazar-albumra.”, mondta egy interjúban Devoldre, aki azt is elmesélte, hogy bár írt Warhaus-dalokat anyazenekara turnéján is, ám a legtöbbet otthoni magányában hozta össze. „Teljesen más alapállásból kezdtem el dalokat írni, bár végül persze számos hasonlóságot is felfedezhet a hallgató, ami tök normális. Nem akartam, hogy a lemez úgy szóljon, mint egy indie-zenekar albuma, ennél sokkal személyesebb történetről van szó”, tette hozzá.
És hogy milyen a Warhaus a Balthazarhoz képest? „Zenekarban játszani arról szól, hogy félreteszed az egódat, szólólemezt készíteni annyi, mint mindent egy személyiségbe sűríteni. A zenekarozás buli és csomó előnyre van, ám amikor az van, hogy a személyes érzéseidet akarod megfogalmazni, vannak határok. Aligha tudnád elképzelni Bob Dylant, ahogy dalszerző társakkal írja a Blood On The Trackst, és John Lennon se tudta volna a Beatles tagjaként megírni a Mothert. Miután megismertem a Balthazarban a zenekaros zenélést, érdekelt, milyen ez a másik út.”
Egy másik helyen meg ezt meséli: „Harminc éves vagyok. Ezzel az albummal lezárok egy fontos periódust az életemben. Az egész egy óda a szerelemhez, az azokkal járó dolgokhoz és azok megfoghatatlanságához. A szerelmes dalok egyfajta reklámok: megrajzolod egy nő portréját és valahol azt akarod, hogy a hallgató is szerelembe essen vele.” – mesélte a We Fucked A Flame Into Beingről, melynek címét egyébként D. H. Lawrence klasszikusából, a Lady Chatterley szeretőjéből kölcsönözte. Zeneileg pedig, az egész a kontrasztokra épül. „Imádom a kontrasztokat. Brutális kontra romantikus, archaikus kontra modern, nyers kontra alapvetően szenvedélyes, így tovább.” Dehát mi mást várhatnánk egy, a szerelem árnyoldalait megéneklő croonertől?
A debütalbum minden dala egy elnyomott csikk abban a hamutálban, ami igazából a történetmesélő Marteen lelke. A Tinderstickst idéző árnyalt és kimunkált kamarapop számokban mesél az emberi kapcsolatok és találkozások kifürkészhetetlenségéről, miközben megmártózik az élettel járó dekadens intenzitásban és nemtörődöm apátiában is. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy szeptember 21-e feslett erkölcsű estéjén a Warhaus bemutatkozása a Duna hullámaival együtt hal majd el, egy nehezen feledhető koncert keretében.
A Warhaus előzenekarként a művészetet rendkívüli humorral megközelítő, hazai Anton Vezuvot választotta:
