Amiben örömömet leltem, belekapaszkodtam | Felső Tízezer

Szeptember 7-én mutatja be új lemezét a Felső Tízezer az A38 Hajón

Témájában klisé, kivitelezésben egyáltalán nem: magánéleti válságból kilábaló jellemfejlődést követhetünk végig a Felső Tízezer második, Majd lesz valahogy című lemezén, ami pofonegyszerű, félreérthetetlen gitárzenével repíti vissza a hallgatót a nyolcvanas évekbe. A szeptember 7-i lemezbemutató előtt Sallai Lacit (a képen balra), a zenekar frontemberét kérdeztük az új dalok hátteréről.

Kezdjük az elejéről. Mesélj a lemez történetéről!
Ez a lemez nagyon régóta készül, ugyan időközben megjelent egy kislemezünk tavaly tavasszal, de lélekben már akkor is erre készültünk. Sőt, akkor azt ígértük, hogy ősszel kész lesz, ami alsó hangon egyéves csúszás…

Amit már az elején elhatároztam, az a gitárok nagyobb dominanciája az első lemezhez képest, ami egy barkács-szintis valami volt, illetve szintet akartam ugrani a dalszerzésben is. Úgy éreztem, hogy az első lemez számaiban sokszor ad-hoc jelleggel működtek dolgok – jók és rosszak is –, ezt szerettem volna kicsit tudatosítani. Maga a lemez koncepcióját az élet hozta magával. Az első lemez megjelenése után lett egy elég kihúzódó magánéleti válságom, ami nem tragikus sztori, csak nem éreztem magamat annyira jól a bőrömben. Ez elég egyértelműen hozta magával a lemez koncepcióját.

Akkor megvan, miért lett ennyire szomorú a lemez. Egy-két dalt leszámítva nem mondható el róla, hogy vidám anyag, ezt mind a magánéleti parák hozták magukkal?
Tulajdonképpen igen. Valahol egy fejlődéstörténetet akartam bemutatni, mert ebben az időszakban azért eljutottam A-ból B-be lelkileg, és nagyon sokat tanultam saját magamról, hangozzék ez bármennyire is Coelhosan. Az volt a cél, hogy rejtett történetmesélés legyen az egész: nincs olyan jellegű sztori, mint mondjuk a Who-féle Tommyban, hogy a hős ide-oda megy és aztán finálé, hanem egy hosszabb, több fázisú fejlődés megy végig időrendi sorrendben a lemezen.

Melyek voltak ezek a fázisok?
Az egyik az elzárkózás. Volt egy olyan időszakom, amikor eléggé lecsökkentettem a szociális életemet, azt hiszem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a magánéleti változásaimnak és túl sokat gondolkodtam rajtuk. Az első szám ezzel indul, és nem mondom, hogy óriási feloldás a vége, merthogy az utolsó – a címadó – szám valahol a szomorú és a reménykeltő hangulat határán táncol. Lehet, hogy nehezebb hallgatóként meglátni a fényt a végén, de én abszolút a reménykeltést érzem benne.

Nekünk korképnek is tűnik a lemez, már csak a címe miatt is. Te mennyire érzed/szántad annak?
Az biztos, hogy valamennyire túl akartam mutatni a saját nyomoromon, nem akartam kizárólag abba zárkózni, hogy velem mi történik. Próbálok figyelni a körülöttem lévő változásokra, mindemellett javíthatatlanul optimista vagyok, ami nem tudom, hányszor látszik ezeken a szövegeken… De azt sem mondanám, hogy sokkal reménykeltőbb lenne a helyzet, mint mondjuk három évvel ezelőtt. A könnyűzenétől kezdve nagyon sok minden másig nagyon nem rózsás a helyzet és nehezen van az embernek pozitív jövőképe. Egyszer volt egy beszélgetésünk a dobosunkkal, Pistivel, ő azt fogalmazta meg, hogy szereti a rosszban a jót meglátni – hát ez sikerült, amennyire sikerült, de a próbálkozás megvolt.

Szöveg-és hangulatvilág után beszéljünk a hangzásról: nagyjából minden dalotok nyolcvanas évek lo-fi világot idéz, ez koncepciózus, vagy csak nem volt pénzetek stúdióba menni?
Én nagyon-nagyon szeretem a nyolcvanas évekbeli lemezek hangzását. A Galaxisok menedzsere, Czeglédi Szasza mutatott egy próbatermi felvételt, amit Gál Máté vett fel, akivel végül stúdióztunk. Nagyon tetszett ott a dobhangzás, igazi nyolcvanas évek hangzása volt. Számomra ez volt a kulcs: ilyen dobokat szerettem volna hallani a lemezen, és ez maradéktalanul meg is valósult.

Emellett sok shoegaze-es hatás bejött a képbe, ami mondjuk inkább kilencvenes évek jellegű, ami egyébként az időközben kiszálló gitárosunktól, Korándi Dávidtól jött. Ő eléggé ebbe az irányba tendált, efelé változott a gitározása az első lemez óta. Általánosan annyi volt a célom, hogy úgy szóljon a lemez, mintha tényleg a nyolcvanas években készült volna.

Milyen zenekarok, előadók voltak hatással a lemezre? Miket hallgattatok az írásakor?
Nehéz ezt megmondani. A CD-kiadásban lesz egy booklet, amibe tettünk egy intertextualitás részt, amiben azt soroljuk fel, honnan vannak bizonyos gondolatok (és hangzások) átvéve. Ezek nagyjából zeneileg is leírják a hatást, ami azért érdekes, mert szerintem ezek nem feltétlenül érződnek ténylegesen a lemezen. A Carter the Unstoppable Sex Machine, vagy a Bomb the Music Industry-féle punknak, vagy éppen Randy Newman szólólemezeinek a hatása azért elég nehezen fedezhető fel közvetlenül.

Alapvetően volt egy elfáradásom a gitárzenével kapcsolatban, nagyon sok gitárlemezt hallgattam, és egyre inkább elkezdett fárasztani, hogy nagyon sok album ugyanolyan. Sok mindent túl is hallgattam. Kevés olyan volt, amiben örömömet leltem, viszont azokba nagyon belekapaszkodtam – a Carter, a Bomb the Music Industry, a Hüsker Dü, Spookey Ruben, vagy az XTC állandó hatások. Amikor elkezdtük a lemezt keverni, akkor meg sok Frankie Goes to Hollywoodot hallgattam, aminek pláne semmi köze nincsen ahhoz, amit csinálunk.

A lemezcsinálás kellős közepén volt gitárosváltásotok, amiről klipet is csináltatok. Hogyan zajlott ez a folyamat, és miért nehéz Budapesten egy egyszerű gitárzenét játszó zenekarba gitárost találni?
A Dávidnak már régebb óta kicsit kifelé állt a szénája a zenekarból, azt hiszem ő a motivációját is elvesztette. Azt, hogy pontosan miért szállt ki, csak ő tudná megmondani, mindenesetre éreztük azt, hogy nem csinálja már annyira szívesen. Azért érintett minket mélyebben a távozása, mert annak idején mi ketten voltunk az alapítók. Ráadásul úgy volt, hogy még  a lemezbemutatóig velünk marad, de már a nyári koncertek első felében elment. Borzasztó rövid időnk volt új embert keresni. Végül Justin Spike lett az új gitárosunk a néhai Morzsa Recordsból, ő amerikai, de már itt él évek óta. Nagyon régen zenéltünk egyszer együtt, és mindig tervezgettük, hogy csinálunk valamit közösen. Amikor a Dávid kiszállt, ráírtam, és nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog, de neki pont egy zenélésmentes korszaka volt, úgyhogy ez nagyon jól jött ki.

Főleg így, hogy te maradtál a fő alapító: mennyire nevezhető a Felső Tízezer Sallai Laci szólóprojektjének? A Galaxisoktól kezdve a Somersault Boyig sok mindenben benne vagy, a Tízezerhez hogy viszonyulsz?
A saját gyermekeim közül – amelyek a Somersault és a Felső Tízezer – nehéz választani, de mivel ezt mindig is nagyobb küzdelemként éltem meg ezt a zenekart, talán ez a legkedvesebb. Eleinte kissé szólóprojektként kezeltem, de annyira hamar kialakult egy nagyon jó zenekari közösség, hogy igyekeztem nem úgy tekinteni rá. Nyilvánvaló, hogy ha ezeket a lemezeket egyedül csinálnám, nem biztos, hogy ezek a számok lennének rajta, és nem is így szólalnának meg, ezért nagyon fontos a többiek szerepe is. A dalszerzést én tartom elsősorban kézben, de nem szeretek a saját projektemként tekinteni rá, inkább zenekarként.

A Galaxisokkal csak azért érzek átfedést, mert benne vagy abban a zenekarban is, vagy szerinted is nagyon hasonlít a két zenekar zenéje?
Sok különbséget látok a két zenekar között. Az, hogy ez a hasonlítgatás időnként szárnyra kap, annak köszönhető, hogy a magyar szöveges, alternatívnak nevezett-csúfolt valami a mi generációnkban már nem óriási divat, meg persze még könnyebb úgy párhuzamot vonni, hogy a Galaxisokban is játszom. Látom a hasonlóságokat is persze, de nem igazán konkrétan a zenében vagy a szövegekben, hanem inkább valami attitűdbeli rokonság van közöttünk és talán ezért is tudom magam jól érezni a Galaxisokban is és tudok arra is a saját zenekaromként tekinteni.

Leave a Comment