Jeff Angell | Mintha egy villám csapna le az égből

Interjú a Walking Papers alapítójával a budapesti koncert előtt
Jeff Angell. Fotó: Ernie Shapiro
Jeff Angell. Fotó: Ernie Shapiro

Október elseje komoly rock-esemény lesz az A38 Hajón, nem csak a grunge rajongóinak, hiszen Seattle egyik legkarakteresebb, a grunge hangzását a klasszikus rock és a blues világával vegyítő zenekara, a Jeff Angell vezette szupergrupp, a Walking Papers először lép fel Budapesten. A tagjai között a Guns N’ Roses- és Velvet Revolver-basszugitáros Duff McKagant és a Screaming Trees- és Mad Season-dobos Barrett Martint felvonultató együttes az év elején jelentette meg rég várt második lemezét, és a csodálatos, érett, remek dalokkal teli és nagyszerű hangzású albumot először az Alice In Chains előzenekaraként mutatta be. Ősszel pedig önálló európai turnéra indult a zenekar, sajnos McKagan és Martin nélkül, de nagyszerű helyettesítő zenészekkel. Az alapító Jeff Angell már a turnébuszból válaszolt kérdéseinkre.

Az új album remek kritikákat kapott. Nagyszerű zenészekkel dolgoztál és remek a produkciós munka is. Te hogyan látod? Elégedett vagy?

Teljesen elégedett vagyok! Nagy öröm számomra, hogy mások is élvezik de az igazi jutalom maga a munka. Egy lemez sosem kész, legfeljebb “félbe van hagyva”. A dalok tovább élnek a felvétel után is.

Mesélj a lemezről! Hogyan íródott és hogyan készült?

A legtöbb dal ötletként vagy inspirációként indul. Ez néha egy szövegrészlet, máskor egy riff vagy akkordmenet, megint máskor csak együtt zenélgetünk és magától születik egy ötlet.

Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán én írom őket. Leginkább olyanok, mintha egy villám csapna le az égből, én meg csak rohangálok a sötétben, tetőtől-talpig alufóliában, reménykedve abban, hogy engem talál el.

Kik a kedvenceid a seattle-i színtérről?

A legelső az Alice In Chains volt. Óriási volt a hatása. Aztán a Soundgarden. Minél sötétebb, annál jobb! Nagyon szeretem Mark Lanegan szólólemezeit. Amennyire látom, ezek a legkimagaslóbbak, de azt hiszem, mindegyik seattle-i zenekar különleges a maga módján.

És melyek a kortárs kedvencek?

Nagyon bírtam a Veils lemezét, a Total Depravityt. The Kills, Savages, Chelsea Wolfe, de sokat hallgatok olyan régi zenéket, amelyek egykor elkerültek, úgyhogy teljes újdonságként hatnak, mint a Staple Singers vagy a Funkadelic.

Mennyire fáraszt már, hogy mindenki Duff McKaganról kérdez, hogy részt vesz-e a turnén, aztán csalódottan veszik tudomásul, hogy nem?

Nem bánom, hogy olyasmiket kérdeznek, amikre tudom a választ. Ezekre könnyű válaszolni. Azok az emberek viszont felidegesítenek, akik azt gondolják, hogy a zeném nem érvényes nélküle. Duff egy áldás, ahogy Barrett vagy Mike McCready, mert reflektorfénybe állították a zenémet. De amit ők reflektorfénybe akartak állítani, az az én zeném volt. A számokat sötétben írtam, nem törődve azzal, hogy ki hallgatja őket. Hálás vagyok nekik, hogy megosztották a közönséggel az általam írt zenéket, hálás vagyok az idejükért és hozzájárulásukért, szeretem őket mint embereket és zenészeket, de igazából nem kellenek az alkotáshoz vagy előadáshoz.

Leave a Comment