Amikor a gondolatunk összhangban áll a valósággal | Grandpierre Attila

Nem mindennapos az A38-on az olyan fellépő, aki annyi erőfeszítést tesz a világ – és a saját természetének megértésére, mint Grandpierre Attila. A Vágtázó Halottkémek és a Vágtázó Csodaszarvas frontembere egyben komoly tudós is, aki képes a világot megosztó dualitás meghaladására: meglátni a sokféleségben azt az egységes összekötő elemet, ami az univerzum és egyben a legparányibb részecske – így mindannyiunk – csirize, működésünk alapelve, életerőnk lényege. Sokan megértik ezt, ha csak pillanatokra is, de kevesen tudják folyamatos tudatossággá fejleszteni magukban és még kevesebben képesek ezt átplántálni a gyakorlatba. Akár a zenébe is. Ebből az élményből veheti ki a részét az, aki december 6-án ellátogat az A38-ra. Ennek apropóján egyeztettük nézeteinket egy riport erejéig, mert egymásra hangolódva lenni jó.

A világ sokféle, amiben jól jöhet, ha ismerjük magunkat annyira, hogy ki tudjuk választani mi  segít minket szellemi fejlődésünkben. Ha kitágítjuk a fókuszt, arra is ráláthatunk, mi a jó abban másoknak, amit mi választunk. Mert folyamatosan választunk, és az mindig hatással bír. Jól látható ez a magunk és világ állapotán. Hogy jól válasszunk, folyamatosan felül kell vizsgálni nézőpontjainkat. Hogy elkerüljük a konformitást, csőlátást, bemerevedést. Neked mi segít az eligazodásban?
Ahhoz, hogy kiigazodjunk a sokféleségben, a megszámlálhatatlanul sok jelenség világában, meg kell értenünk a közöttük fennálló összefüggéseket. Megszületésünk után nagy ámulattal fedezzük fel a földi életet és a világot. Néhány év alatt kialakul egységes fogalomrendszerünk. Fogalomrendszerünk attól egységes, hogy egységes élet- és világértelmezési rendszer rejlik mögötte. Ezt az egységes valóságértelmezési rendszert világnézetnek nevezhetjük. A világnézet a lét lényegéről alkotott kép, egyben döntéseink alapja és lételméleti iránytűje, hiszen döntéseinkben a világértelmezésre támaszkodunk. A világnézet döntő jelentőségű életünk számára, mert életünk alapvetően attól függ, milyen döntéseket hozunk. Mindenkinek megvan a maga egyéni világnézete, ugyanakkor alapvető lételméleti irányát tekintve mindössze néhány típusról van szó. A nyugati civilizációban uralkodó világnézet az anyagelvű vagy materialista, amelynek alternatívája a tudatra építő idealista. Létezik még a materialista  és idealista világnézet egysége, amit Descartes után dualistának neveznek. Az a gond ezzel a három alapvető világnézet-típussal, hogy így kimarad a legfontosabb valóság, az, ami az egésznek értelmet ad, az élet, amelynek forrása és lényege a lélek. Az élettelen anyagból és a tudatból építkező világ pszichopata terminátor- vagy zombi-világ.

A valóságban az élet az, ami célt és értelmet ad a világnak – ha nem létezne élet sehol a világon, a világnak semmi értelme nem lenne. Ahogy azt az Élő Világegyetem elmélete mutatja, a Világegyetem felépülésében az élet a legalapvetőbb valóság, az anyag az élet megnyilvánulási módja, az értelem szerepe pedig az, hogy megtalálja az élet számára legkedvezőbb döntéseket az élet anyagi megnyilvánulásához, a cselekvéshez. Így jutunk el egy háromtényezős világnézethez, amelyben az élet, az anyag és a tudat a három alapelem. Ez az egységes, életközpontú világnézet az, ami a rendet jelenti a valóságban. Ez az életközpontú világnézet az egészséges, kiegyensúlyozott világértelmezési rend, sőt értékrend is, amelyben az élet a legnagyobb érték, de az anyagi és értelmi világ is lényeges szerepet játszik. Ez az életközpontú világnézet az, ami képes megválaszolni, mi az anyag, mi az élet, mi a tudat, mi a helyes, lényünk és a világ egészével összhangban álló életvezetés, mi a tudomány, mi a filozófia, mi a vallás, mi a művészet. Világegyetem alatt pedig a szokásostól eltérően nem az anyagi világot, hanem az anyag, az élet és az értelem világának kozmikus egységét, minden létező egységes egészét értek. Mivel az élet alapvető szerepe révén a Világegyetem él, egy élőlényről van szó, amiből egyetlenegy létezik, s így az anyagi világegyetemtől megkülönböztetésül nagybetűvel értendő.

A művész a saját valóságát tárja fel. Eredetileg a katarzis volt az művészet értelme, de ma nincs egységesen elfogadott álláspont se a művészetről, se az értelméről. Látszólag a művészet lebratyizott a szórakozással, és együtt keresik a közös nevezőt. Lehet, kell egy kis idő, amíg megtalálják, de az emberi lélek mintha katarzisra vágyna szórakozás helyett. A művész hatása óriási lehet, a hatás iránya itt a fő kérdés. Neked mi a célod a hatással, amit a közönségre gyakorolsz?

Az a célom, hogy a zenével felfedezzem és átélhetővé tegyem a világ és az élet legnagyobb csodáit. A zene mélyén ott rejlik egy csoda. Hogyan képes egy fizikai rezgés –  mint a zenei hang –  érzéseket kiváltani bennünk? És hogyan lehetséges, hogy ezek az érzések egyetemesek tudnak lenni, ha olyan a zene? Nem véletlen, hogy amikor elindították az első űrhajót, amellyel egy esetleg létező távoli civilizációnak hírt akartak adni az emberiség létéről, akkor matematikai összefüggéseket és zenék felvételeit küldték el. A zene fizikai rezgéseihez egyetemes érzésvilág kapcsolódik, és ez azt jelenti, hogy a zene érzelmi hatása a Világegyetem érző voltában gyökerezik. A zene a természet nyelve, az igazi zene. Az Élő Világegyetem élő, tehát érző lény. A kozmikus, egyetemes érzésvilágban fürdő anyagi jelenségvilág szoros összefüggésben áll azzal az érzésvilággal, amelynek kifejeződése. Az igazi zene a Világegyetem törvényerejű érzésvilágából fakad – az igazi zene, a természettel összhangban álló zene. Amikor a gondolatunk összhangban áll a valósággal, akkor azt mondjuk, ez igaz gondolat. Ha a Világegyetem érzésvilággal bír, és egyes érzéseink megfelelnek a valóságnak, a kozmikus érzésvilágnak, akkor érzéseink igazi érzések. Ezek azok az érzések, amelyek istenigazából léteznek. Az ilyen érzésekért érdemes élni és zenélni. Az ilyen érzésekből fakadó zene az, ami lenyűgöző, megrendítő és megtisztító erővel hat az emberre, mert egy kozmikus méretekben is törvényerejű, örök érvényű és tiszta világból fakadnak: az Élő Világegyetemből. Az ilyen zene felfokozza az ember életerejét, hihetetlen erőt ad, felemel és élni tanít. Az a célom a zenével, hogy felfokozzam az életerőt, hogy az őserejű zenével kigyújtsuk a teljes élet vágyát, hogy az emberek teljesebb, nagyszerűbb életet élhessenek. Azért zenélek, hogy felemeljem az életemet – és minél több emberét. 

A VHK, és VCSSZ hasonló módon különbözik a legtöbb zenekartól. Nem illeszkednek túl jól a rendszerbe, hogy úgy mondjam. Miben látod az eltérést?
A nyugati civilizáció a művészetet leértékelte. Napjainkban a zene egyre inkább árucikké, fogyasztói termékké, a fogyasztói szemlélet kifejeződésévé válik. A nyugati civilizációban a zenének ember által adott törvényei vannak, és művésznek azt tekintik, aki uralja a hangszerét, képes eladható zenét előállítani. A nyugati zenében megírják a zenéket, és akkor vagy nagy művész, ha azokat nagyon jól játszod el. Legalábbis ez az alapfelfogás. De vegyük észre, hogy a nyugati zene egyénekhez fűződik, míg az ősi népzene közösségekhez. A nyugati zene individualista jellegű. Mi azonban a VHK-ban és a VCSSZ-ben a Kolozsvári Grandpierre Endre által felfedezett ősi magyar mágikus világlátás és az Élő Világegyetem elméletének zenei kozmológiája alapján a zenét természeti törvényből fakadó közösségi erőnek tekintjük. Olyan égi adománynak, amely örök természettörvényből, a kozmikus élet törvényéből születik, de csak akkor, ha mindent megteszünk ezért. Eközben, ha tényleg mindent beleadunk, előbb-utóbb megnyílnak az ég csatornái, a zene megelevenedik, a kozmikus alkotóerő átveszi az események irányítását. Ettől felfrissülünk, új lehetőségek nyílnak meg, és ha élünk a lehetőséggel, akkor egyre tágabbra nyílnak az élet kapui. A frissen teremtődő érzésvilág félresöpri az előzetes elvárásokat, minden új színben ragyog fel. Ez egy új zenei út, ugyanakkor ősi is, ott rejlik a magyar népzene őserejű rétegében, amelyet manapság sámánzenének neveznek. Én inkább Édesapám mágikus világlátása alapján mágikus népzenének nevezem. Mágikus az, ami öntörvényű és elemi erejű, ami olyan lenyűgözően szép, hogy hatása alól szinte lehetetlen szabadulni, valósággal földbe gyökerezik a lábunk, amikor ámulatba ejt. Ez az az érzés, amiért élünk és zenélünk. Egyszerre varázslatos és hihetetlen erejű. Az Élő Világegyetem törvényerejű érzései valóság-erejűek, hiszen ezekből fakad minden valóság, az anyagi valóság, testünk valósága is. Az egész mindenséget átfogó örök érzésekkel keressük a kapcsolatot, és ezeknek az örök erőknek adjuk át az elsőbbséget; történjen, aminek történnie kell! Ilyenkor a lélek túlcsordulásából születik a zene, az élet teljes lángján ég és éget. Ez  az őserőkkel élő zenei út a jövő zenéje, az emberré válás, az igazi emberré válás zenéje, a felemelkedés útja. A Vágtázó zenekarok egyik célja, hogy átadjuk ezt a felfedezést a magyarságnak és a világnak. Bartók Béla ezt az őserejű népzenét sejtette meg, amikor ezt írta: 

„A népzenék az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői. 

Az igazi parasztzene a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye, a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan alkotásának eredményei, melyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok stb. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. A tiszta zenei gondolat megtestesülése, mely bámulatba ejt egyrészt a forma tömörségével és kifejezésteljességével s az eszközök gazdaságosságával, másrészt frissességével és közvetlenségével.” Bartóknak ez a meglátása annyira mély, hogy a nyugati szemlélet alapján ezzel nem tudtak mit kezdeni. De most már eljött az idő, mert beléptünk az ökológiai korba. Az őserejű zene út a Világegyetem életerejéhez, az egyetemes élet felfedezéséhez, az ősi életerővel együttműködéshez.  

Minden gondolat és minden tett mélyen gyökerezik és hosszú ideig fejti ki hatását. A fizikusok mondják. Minden és mindenki számít. Ha megértjük, hogy minden és mindenki számít, elkezdhetünk azon dolgozni, hogy hogyan vigyük át ezt a megvalósítás területére. Hogy ne tárgyiasítsunk senkit és semmit, hanem mindenre és mindenkire az ártatlanság, a szabadság és a szépség vélelmével tekinthessünk. Hogy ne uraljunk magunkon kívül semmit és senkit. Azt mondtad egyszer nekem, hogy a zenét nem kell uralni. Illeszkedik ez a gondolatod az enyémhez?
Ha a Világegyetem él, mert az az életösztön, ami bennünket éltet, nem ér véget bőrünk határain, mert az egész Világegyetemre kiterjed mint minden természettörvény, akkor minden élet alapvetően kozmikus lényegű. És mivel a kozmikus élet minden élet közvetlen forrása és éltető, élet-fenntartó és előrehajtó ereje, a kozmikus élet végtelenül értékes. És mivel minden élőlény személyesen ennek az egyetlen kozmikus életösztönnek a megnyilvánulása, ezért minden élőlényben ott rejlik a végtelenül értékes kozmikus élet. Minden élőlény élete végtelenül értékes és világraszóló jelentőségű, mert a kozmikus életelv révén minden élőlénnyel mély és személyes kapcsolatban áll, és a kozmikus életelvhez kapcsolódó döntésképesség, a kozmikus értelem lényeges szerepet játszik minden életforma létrejöttében. Számunkra az emberiség a kozmikus élet hét szerveződési szintjének egyike, s mint ilyen, maga is kozmikus életforma, így az emberiségre a legmagasabb tisztelettel tekinthetünk. Minden emberre emiatt is sorstársakként tekinthetünk. A földi élővilág az emberiség feletti kozmikus szerveződési szint. Minden élőlényre emiatt is sorstársakként tekinthetünk. A tisztelethez hozzátartozik az ártatlanság, a szabadság és a szépség vélelme is. Az igazi zene igaz érzéseket, s ezzel örök értékeket hordoz, és az embernél sokkal nagyobb erő, uralhatatlan, és ha bárki így közelít a zenéhez, biztos, hogy nem az igazi zene felé halad. A nyugati zene útja a mű-zene útja, és ez a zenei út lefelé vezet, ahogy ezt sokan megírták, legutóbb Dolinszky Miklós „Jelképtől jelig” című könyvében.

Ha művészet züllésre adja a fejét és Istent se lesz könnyű exhumálni, mi lehet az ember számára megtartó erő, a remény, hogy megtalálja a sokféleségben az egységet?
Az elmúlt évezredekben hozzászoktunk egy kényelmes, nyugati Isten-fogalomhoz, amely alapvetően misztikus, abban az értelemben, hogy nem az értelemmel közelíthető meg, hanem egyfajta hittel. Csakhogy hinni bármiben lehet, tág a tér a visszaélések számára. A történelem tanúsága szerint az elmúlt évezredekben született vallások megosztják az emberiséget és egymás ellen fordítják a népeket. Hogyan lehet ezt a helyzetet orvosolni? Itt is előtűnik az átfogó, életközpontú világnézet rendkívüli teljesítőképessége. Az Élő Világegyetem közérthető elmélete alapján a kozmikus élet legmagasabb szerveződési szintjén egyetlen élőlényt találunk: magát az Élő Világegyetemet. Ez azt jelenti, hogy az Élő Világegyetem maga a legfelsőbb lény, más néven: Isten, az elmúlt évezredek Isten-fogalmának ellentmondásaitól mentes Isten, minden létező egységes, élő egésze, az a kozmikus élőlény, amely az egész anyagi világ, életvilág (érzésvilág) és értelemvilág (gondolatvilág) egységes egésze, akiben tehát összhangban áll a tapasztalat, az érzés és az értelem, mert itt csak az igaz érzésekről és igaz gondolatokról van szó. Érdekes, mennyire egybevág ez az eredményem azzal az ősi tudással, amelyet a közép-ázsiai káldeus mágusok őriztek meg, s amelyről 2000 évvel ezelőtt alexandriai Philo így írt: „A káldeusok abban tűnnek ki minden más ember közül, hogy magukat a csillagászatnak és őseik megismerésének szentelik (…) s felhasználva a zene alapelveit, felmutatják a legtökéletesebb összhang létét a Világegyetemben a közös Egy-hez tartozás és a részek egymás iránti együttérzésében, amely részek bár térben távoliak, nem választódnak szét, amennyiben rokonságukat megőrzik. (…) Ezek a bölcs emberek úgy képzelik, hogy ez a Világegyetem, amihez tartozunk, az egyetlen, ami létezik, és [ez a Világegyetem] vagy maga az Isten, vagy magába foglalja Istent, mint a Világegyetem lelkét”.

A 21. század eleje kiváltságos kor, mert most érte utol a tudomány – pontosabban: az átfogó tudomány – az őstudást, ezért most kezdjük megérteni az ősi tudás magasabb minőségét, és most jött el az ideje a mezopotámiai civilizáció előtti civilizáció megismerésének, annak az ősi, természetes, ökológiai jellegű civilizációnak, amelyben a magyarság kiemelkedő szerepet játszott. Legújabb könyvemben, amelynek a címe Ősi Magyarország. A Kárpát-medence és a Selyemút népeinek felemelkedése, mindezt részletesen bizonyítom, 11 tudományág segítségével.  Ráadásul most érte el az emberiség a bolygószintű közlési és közlekedési rendszert, vagyis az egységesítés korát, ezért most jött el az ideje a szintézis korának, az elmúlt évszázadok részletekben elmerülése, az analízis évszázadai után. Most, a 21. században, az anyagi jólét elérése után, jött el az ideje a lelki és szellemi jólétnek, a lélek és az értelem felemelésének, és ebben a leghatékonyabb eszköz az Élő Világegyetem elmélete, mert életösztönünk maga a kozmikus életelv, és ennek lényege az élet minél magasabb szintre fejlesztése, beleértve az anyagi, a lelki és az értelmi jólétet egyaránt, mégpedig egymással összhangban, az átfogó valóságnak megfelelően. Bennünk él az a kozmikus élet-ösztönzés, amely arra ösztönöz mindannyiunkat, hogy jól éljünk, jól érezzük magunkat, gondolatvilágunk tiszta legyen, érthető és világos. Életösztönünk tehát nem a puszta túlélésre ösztönöz, ahogy a nyugati világnézet alapján látszik, hanem arra, hogy minél jobban érezzük magunkat. Ebben az anyagi és az értelmi jólét bármilyen fontos is, csak eszköz, nem cél természet szerint, mert az igazi cél az élet felemelése, a testi-lelki-szellemi, egyéni, közösségi és ökológiai jólét. Életösztönünk felemelő erő, és természetes, jobbik énünk összhangban áll ezzel a bennünk élő, felemelő természeti erővel. Ideje felemelni életünket, és ebben kozmikus erők a segítőink, nekünk csak feléjük kell fordulnunk, és hallgatnunk legmélyebb belső ösztönzéseinkre, lelkiismeretünkre. Ideje felfedezni bennünk élő jobbik énünket, természetes lényünket, azt a lényünket, amelyik kisgyermekkorunkban még rendszerint boldog, eredeti, lelkes és ragyogó volt. 

Nem tudom, mennyire ismered Nick Cave-et. Azért jutott eszembe ő, mert valójában ő már nem ‘csak’ zenél a színpadon. Inkább celebrál, szinte térít a szó jó értelmében – ha maradt még ilyen értelme ennek a szónak. Rólad is ez jut az ember eszébe, hogy te valami mást is csinálsz a színpadon, minthogy csak zenélnél. A zene mintha csak egy eszköz lenne, hogy valahova eljuttasd az embereket? Hova?
Én csak azt a hihetetlenül felvillanyozó erőt szeretném visszaadni, amit a zenétől kaptam. Arról már nem tehetek, hogy ez az erő messze vezet, a Világegyetem mélyéhez, de ha már látom ezt, nem rejtem véka alá. A színpadon ezzel az életerővel keresem a kapcsolatot, és amikor megadatik, akkor egy teljesebb életbe kerülök, ami felfrissíti és felröpíti egész lényemet a magasba. Az pedig külön öröm, hogy a közönségre is hasonló hatást gyakorol, hiszen egyetemes erőről van szó, amely minden emberben ott lappang. Ilyenkor viszont kitör, előrelép és mellette minden más valóság eltörpül.   

Nemrég jelent meg egy könyved az ősi Magyarországról. Miért gondolod fontosnak, az őshagyományhoz visszatekinteni, visszatérni? Mit keresel? Mi veszett el?
Elveszett az élni tudás, a valóság egészében gondolkodás. Elveszett az ősi magyar bölcseleti rendszer, tudomány és filozófia. 2020 februárjában jelenik meg a következő könyvem arról, hogy milyen volt az ősi Magyarország. Ebből az is kiderül, hogy elveszett az az ősi, életközpontú gazdasági rendszer, amely az élet legfontosabb tényezőjének, a víznek a biztosításán alapult. Ez volt az ősi vízgazdálkodási rendszer, amely minden élőlénynek folyamatosan biztosította a legkedvezőbb életfeltételeket. Elveszett az a mély kapcsolatunk saját belső világunkhoz, ami életfontosságú a kiegyensúlyozott életvitelhez. Elveszett az ősi magyar intézményrendszer, az ősi magyar civilizáció és gondolkodásmód. Ennek felfedezése pedig rendkívül időszerű,  mert napjainkban, az ökológiai válság korában életfontosságú, hogy újra felfedezzük és éljünk ezzel a tudással.