Bús Balázs beszéde Szigeti Tamás kiállításmegnyitóján

Július 1-jén zajlott Szigeti Tamás „Pillanatok” című, július 19-ig megtekinthető kiállításának megnyitója az A38 Hajón, amelyet Bús Balázs nyitott meg ünnepélyesen.  Az eseményen elhangzott beszéd az alábbiakban olvasható.

„Úgy vélem, az álom ereje abban rejlik, hogy az álomban minden egy. Együtt és egyben van: kép, értelem, érzés, vágy és cselekedet, kint és bent, hasonlat és hasonlított. Álmunkban mintha az elveszett paradicsomba járnánk vissza, érintetlen pázsitfoltok és elszenesedett ligetek közé. Ettől olyan szép; ettől olyan lidérces. De mindenképp valami visszahozhatatlan egységet idéz, ami végképp mögöttünk már. Talán ezt az elveszett egységet keressük a művészetben is, próbálva összerakni a részeket harmonikus egésszé?”

Tisztelt egybegyűltek!

Egy pillanat kegyelme. Ezt a címet adta Pilinszky János rövid írásának, melyből az idézet származik. Egy-egy kitűntetett pillanat épp tünékenysége okán emlékezésre késztet, és értelmezési keretet követel. A most megnyíló kiállítás is ezt teszi, amikor a pillanatot rögzítve azt mindjárt továbbgondolásra kínálja fel.

A gondolkodó ember számára nincs annál unalmasabb, mint amikor a közízlés titoktalan sémáiba, erkölcsi keretrendszerébe egy film, egy könyv vagy éppen egy képzőművészeti alkotás azonnal és hézagmentesen beilleszthető.

Vagyunk páran, akik közvetlen igényeink kielégítésén, saját érdekeink érvényesítésén túl is rezonálunk a világ jelenségeire. A környezet ugyanis nemcsak rendkívül ingergazdag, de kellően összetett is ahhoz, hogy feladatot adjon nekünk. Olyan feladatot, amely megfejtést-, a felszín alatti tartalom feltárását igényli.

Amikor felkértek, hogy mondjak pár szót Szigeti Tamás kiállításának megnyitóján, akkor a megtiszteltetés mellett rögtön azt éreztem, hogy a pillanat megragadásán túl a művészet eszközeivel ő is egyfajta személyes értelmezési keret megteremtésén munkálkodik. A kontúrokból előtűnő figuralitás kontextusa azonban kellő mozgásteret hagy számunkra ahhoz, hogy mi is megtaláljuk bennük saját kérdéseink, saját útkeresésünk képi visszatükrözését.

Tudom, hogy tanulmányi során Tamás hosszabb időt töltött Mexikóban, ami számomra a nyitottság és a megismerni akarás egyértelmű mutatója, maga az ország pedig – minden gondja és problémája ellenére – az amerikai kontinens valódi egzotikuma, a színek kavarodásának világa. Mindannyiunk közös nyeresége, hogy számos festményén köszön vissza az ott gyűjtött élményanyag. Nem tudom, mennyire értenek velem egyet, de úgy gondolom, az emberek többségének életében van egy pont, ahol az életút letér(het) addigi pályájáról, és a megújulás esélyét kínálja fel. Formáját tekintve ez lehet egy hosszan tartó utazás, vagy visszatérés a természetközeli élethez, esetleg új emberi kapcsolatok kialakítása. A koronavírus ebben az összefüggésben kifejezetten hozzájárult ahhoz, hogy ezt elősegítse, hogy elhagyva a komfortzónánkat, tágabb horizonton szemléljük saját lehetőségeinket, szokásainkat és magát a természetet. A civilizációs buborékunk – ha csak egy rövid időre is, de – engedett feszességéből, s a változó körülményeket elfogadva, én magam is elkezdtem vágyakozni a természetre, rácsodálkozni az élővilág végtelen sokszínűségére. Kegyelmi állapot ez – mondhatnánk.

Amint a XIX. századi impresszionistáknál, az itt kiállított képek is a belső megérzések kivetülései. Egyazon felületen hordozzák magukban a jelentésrétegek sokféleségét, így állítva bennünket asszociációs feladat elé. Miután e kiállítás címe Pillanat, érdemes a lineáris idő (kronosz) számegyenesére helyezni a pillanat idejét (kairosz) és ekként vizsgálni. Számomra az erdei állat egy ilyen minőségi pillanat: megpillantjuk, de hamarosan eltűnik a szemünk elől. Az itteni egyik képen is feltűnő szarvas azonban a maga valóságában nem csak megszemélyesítője a pillanatnak, hanem metaforája is az előbb említett természetnek. Igazodási pont, amire sokan újra vágyakozni kezdtünk. Fülembe cseng Kardos-Horvát János 2012-ben írt Monsieur (mösziő) című szerzeménye. Egyik sora a most még idillinek gondolt természetközeli pillanat törékenységét idézi elénk, amikor – a dal egy sorával azt kéri: „gondoljon bele monsieur, pontosan 30 év múlva milyen állítás lesz igaz a mostani múltra! Jobban tenné monsieur, ha gondolna előre, mi lesz az élet értelme 2042-ben…?”

Látomásos egymásra rétegzettségükben ott van a természet csodája és ugyanott talán a vöröslő, baljós jövő is, ahogy 2042-ből. Önök is látni fogják egy másik képen a futó-, vagy ahogy én érzem – menekülő emberalakok ábrázolását. Mintha az ókori atléták mozgásának eleganciája és dinamizmusa, mint saját múltunk és kultúránk megtestesítője menekülne egy pusztító villanás vöröslő fényében. A Május című képen szintén a villanás fényei, s füstje, középen a groteszk bohócokkal, fent pedig a madarak. Megint csak Pilinszky önti szavakba Apokrif c. versében az érzést, amit ez a kép felém közvetít:

A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot,

mint tébolyult pupilla néma és

mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

A jövőről alkotott kép persze nem biztos, hogy ennyire apokaliptikus színekkel van felfestve a valóság egére, s talán ezekre a vásznakra sem, de a bennük feszülő ellentétek azt hiszem, senkit nem hagynak érintetlenül. Az antik világ polgárai béljósok, madárjósok és egyéb jövendőmondók előrejelzései alapján fürkészték a jövőt. Szigeti Tamás inkább a megérzései alapján fogalmaz meg kérdéseket. Úgy gondolom, képi világa, önmagán túlmutató, többértelmű üzenete aktuális és inspiráló, maga a kiállítás pedig mindezek eredőjeként kiváló kulturális élményforrás is az érdeklődő közönség számára.

Ezért aztán figyelmüket eddigi mondanivalómról a kiállított képek felé fordítanám, melyek megtekintéséhez mindannyiuknak újszerű gondolatokat, szabad képzettársítást és hasznos időtöltést kívánok.

Köszönöm, megtisztelő figyelmüket, köszönöm, hogy meghallgattak.