„A punk attitűdhöz, a thrash metal elemi erejéhez és a death metal virtuozitásához vonzódtam” – interjú Kjetil Møsterrel

Norvégia egyik legkiválóbb új generációs szaxofonosa, a Datarock és a Zanussi 5 tagjaként, a The Core és a Moster formációk alapítójaként Európa-szerte ismertté vált Kjetil Møster december 9-én lép fel az A38 Hajón Halmos András, Mészáros Ádám és Hock Ernő társaságában. Erről és sok minden másról faggattuk Kjetilt a hajtás után olvasható interjúnkban.

Gyerekkorodban tangóharmónikáztál, majd basszusgitárosként tagja voltál egy thrash metal zenekarnak. Mikor fedezted fel magadnak a dzsesszt?

16 évesen egy rock magazinban olvastam először John Coltrane-ről. A cikk írójának sikerült felcsigáznia az érdeklődésemet, és ennek hatására rengeteg dzsesszlemezt kezdtem el hallgatni. Sokáig csak kíváncsiságból tettem, addig amíg 20 éves meg nem hallottam Coltrane Satellite című számát a Coltrane’s Sound lemezről. Ez volt életem egyik legmeghatározóbb zenei élménye, akkor értettem meg igazán a mester nyelvét. Még mindig emlékszem arra az estére.

Több skandináv dzsessz-zenész azt nyilatkozta blogunknak, hogy északon mindig is erős volt a kapocs a hardcore, a punk és a free jazz szcéna között. Például Mats Gustafsson is hasonló miliőben nőtt fel. Mit gondolsz erről, illetve a bergeni black metal szcéna volt-e rád bármilyen hatással?

Nem nagyon. Jobban vonzódtam a punk attitűdhöz, a thrash metal elemi erejéhez és a death metal virtuozitásához. A black metal mindig is túl teatrális volt számomra, egyszerűen nem vettem be… Sokat merítettem például az Enslaved zenéjéből, de őket soha se tartottam black metál zenekarnak.

Mik a kedvenc dzsesszlemezeid?

Ohhh, erre a kérdésre mindig nehéz válaszolni, de azért mégis megneveznék egy párat. John Coltrane a legnagyobb kedvencem, szerintem a legjobb korszaka Miles Davis oldalán volt (rengeteg bootleg és élő felvétel származik Európából), az 1963-as európai turnéja, és természetesen az A Love Supreme, a Transition és a Meditations örök klasszisok. Miles Davis hatvanasévek-beli kvintettje is nagy hatással volt rám, főleg a ’65-’67-es felvételek. És Miles elektronikus korszaka, minden 1974-ig. Nagyon bírom Evan Parker szólófelvételeit, mint a Monoceros és Live at the Fingers Palace. Természetesen nem hagyhatom ki Peter Brötzmannt sem, nála szinten minden korszak érdekes. Azt hiszem itt le is állok, mert végtelen lehet ez a lista.

Nagyon erős dzsessz-színtere van Skandináviának. Norvégia és Svédország a kortárs dzsessz leginkább meghatározó területei közé tartozik. Szerinted ki volt az első igazi skandináv dzsessz-zenész, aki nemzetközi hírnévre tett szert?

Attól függ honnan közelíted meg a kérdést. A 2000-es évekig a skandináv országok dzsessz-szcénája egymástól függetlenül fejlődött. Norvégiát egyszerűen csak a „fjord jazz” országának hívták. Ez egy elég negatív, mondhatnám gúnyos jelzőnek számított, de én akkor is büszke vagyok arra amit a fiatal Jan Garbarek, Terje Rypdal, Arild Andersen vagy Jon Christensen értek el a késői hatvanas és korai hetvenes években. Ez a generáció egy teljesen egyedi hangzást hozott létre. Számomra ők a skandináv dzsessz zászlóvivői norvég részről, a svédektől meg ott van Bobo Stenson és Palle Danielsson.

Különböző formációiddal sokat utaztál és koncerteztél külföldön. Milyennek látod ma a dzsessz térképet? Melyek a legérdekesebb helyek és színterek?

Szerintem Skandinávia nagyon erős ebben. Természetesen én ezt a szcénát ismerem a legjobban. A tengeren túl meg hát New York és Chicago a dzsessz két Mekkája. A berlini is érdekes színter, de ahogy már mondtam, rengeteg remek hely van ahol dzsesszt lehet játszani vagy hallani, csak én nem fedeztem fel őket.

John Zorn mondta egyik interjújában, hogy a metál, a free jazz és a kortárs zene közötti különbség sokkal szűkebb mint gondolnánk. Mit gondolsz erről?

Egyetértek vele, mert én is folyamatosan ezen dolgozom, hogy összefűzzem ezeket az utakat, keverjem, és egy nagy egységes masszába tömörítsem a műfajokat. Én a metálzenén nőttem fel, majd a dzsesszbe siklottam át és az utóbbi években nagyon foglalkoztat a kortárs zene (idén márciusban írtam is egy harmincperces darabot a bergeni szimfonikusoknak). Ha figyelmesen leköveted ezeknek a zenéknek a textúráját, akkor rengeteg közös dolgot találsz bennük. De egy true metál arc gondolom nem fog velem egyetérteni. Sokan közülük nem úgy hallgatják a zenét, mint egy dzsessz- vagy kortárszene-rajongó, hanem a körülöttük kialakult szubkultúra és misztikum vonzódásába esnek.

Többek között a Datarock elektro-rock formáció tagja is vagy. Hogyan kombinálod a dzsesszt és szerepléseidet az alternatív zenekarokban?

A Datarock zenészei pont akkor kerestek fel, amikor kezdtem belefáradni a dzsesszbe és saját magamba. Azért csatlakoztam, hogy egy kis szünetet tartsak és több levegőhöz jussak. Nagyon hasonló a srácokkal a zenei gondolkodásunk. A zenében mindig igyekszem valami pluszt hozni a zenekarba, fontos beilleszkedés, de ugyanakkor sok saját ízt is viszek a zenéjükbe. Nagyon érdekes pop- és rockzenészekkel dolgozni, nemrég például Norvégia vezető rappereivel dolgoztam együtt. Mindez szélesíti a zenei ismereteimet és új dolgok felfedezését teszi lehetővé.

Hogyan jött az ötlet, hogy magyar zenészekkel játsszál Budapesten? Hol ismerkedtél meg velük?

Halmos Andrással a Kongsbergi Jazz Fesztiválon találkoztam 2010-ben. Ez volt az első fellépésünk a Møster! formációval – Ståle Storløkkennel billentyűkön, Nikolai Eilertsennel basszusgitáron és Kenneth Kapstaddal dobokon on drums. Fantasztikus koncert volt és úgy emlékszem Andrásnak is nagyon tetszett. Meg is hívott minket Magyarországra a Trafóba, most pedig egyedül érkezem, hogy Halmos Andrással, Mészáros Ádámmal és Hock Ernővel kiegészülve alkossunk egy kvartettet.