A free jazz újhullám előfutárai – Cactus Truck koncertbeharangozó és interjú John Dikemannal
Április 28-án lép fel az A38 Hajón Hollandia és egyben Európa egyik legígéretesebb free jazz formációja, a Cactus Truck. Elsöprő energiájú koncertjeikkel már nem egyszer bizonyították, hogy az improvizatív szabad zenének még mindig vannak aktuális szónokai. A két felvonásból álló koncerten a Cactus Truck vendégzenészekkel is bővül. A Ken Vandermarkkal Egyesült Államokban turnézó nagybőgős Jasper Stadhousers helyett Ajtai Péter felel a mélyekért, míg a rézfúvós fronton a feltörekvő tehetségként ismert bájos dán szaxofonos Mette Rasmussen hozza az erősítést. Második vendégdobosként Pándi Balázs is részt vesz a koncerten, aki nemrég tért vissza Londonból, ahol Merzbow-val, Mats Gustafssonnal és a Sonic Youth frontemberével, Thurston Moore-al készítettek közös lemezt. John Dikemannal, a Cactus Truck szaxofonos frontemberével beszélgettünk az improvizatív jelenlegi állásáról, egyiptomi kalandjairól és arról mit fogyaszt egy free jazz zenész a vásárcsarnokban.
Elég elszigetelt környéken nőttél fel, messze az amerikai zenei megapoliszoktól. Mégis hogyan fedezted fel magadnak a jazzt és az improvizatív zenét?
Nebraskában születtem, de 5 és 15 éves korom között Wyomingban nőttem fel. A zenével úgy ismerkedtem, mint sokan mások az Egyesült Államokban. 11 évesen tagja lettem egy iskolai fúvós zenekarnak. Elég kevés barátom volt, ezért a szabadidőmet többnyire azzal töltöttem, hogy zenét hallgattam és gyakoroltam. Az internet is ebben az időben vált általánossá, így rengeteget szörföltem a világhálón új zenék nyomában és mikor volt pénzem, lemezeket rendeltem. Különösen emlékszem arra a napra, amikor megérkezett a Albert Ayler Spiritual Unity, Charles Gayle Repent és Ivo Perelman Cama de Terra lemezei. Korábban már hallottam Ornette Colemant és John Coltrane késői szerzeményeit, de ezek a lemezek szó szerint levitték fejemet. Ebben az időben jazzt és klasszikus zenét tanultam, amit folytattam is, de kérdés nem volt afelől, hogy milyen irányban szeretnék tovább haladni. Mivel a városomban nem voltak klubok, igazán komoly zenetanárok és zenészek sem, kivéve egy pár szénbányamunkást, akik banjóztak szabadidejükben, így viszonylag könnyen szippantott be Albert Ayler és Charles Gayle zenéje.
Kik voltak az első jazz mentoraid?
A gitáros, oudos Stefan Dill volt az első free jazz zenész, akivel személyesen is találkoztam. Teljesen véletlenszerűen talált rám az interneten, én meg meggyőztem egy wyomingi gitártábort, hogy hívják meg vendégtanárnak. A számomra sztároknak számító Cecil Taylorral zenélt, Joe Manerinél tanult, így egy fokkal közelebb kerülhettem a bálványaimhoz. Csupa élmény volt Stefannal játszani és hallani a storyjait… Egy alkalommal Stefan bemutatott Jack Wrightnak, aki Boulderben lakott, autóval kb. 10 órára tőlem… Mázlista voltam, hogy a szüleim mindenben támogattak és elcipeltek engem minden koncertre, ahova csak el akartam jutni. Mondjuk ott, ahol én felnőttem ez normálisnak számított. A legközelebbi nagyváros is több órányira volt tőlünk. Apukámnak gyakran akadtak alkalmi munkái a szomszédos Colorado államban, így én is mindig kihasználtam a lehetőséget és elutaztam vele. Denverben így sokat találkoztam Jackkel és Nate Wooleyval, részt vettem koncerteken és jam sessionökön. Jacknek köszönhetem azt is, hogy megismerkedhettem az európai improvizatív zenével. Az európai jazz már távol áll a hagyományos jazz dionüszoszi jellegétől, annál sookal matekosabb és absztraktabb. Az európai jazzel való ismerkedés teljesen lázba hozott és rengeteg új lehetőséget nyújtott nekem.
Elég sokat utazol, három évig éltél Egyiptomban, ahol a Kairói Szimfonikus Zenekarral léptél fel és turnéztál Mohamed Mounir nubiai pop sztárral. Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre?
Csodás élményben volt részem. Bevallom, örültem, hogy elutazhattam az Egyesült Államokból. A konzervatív, keresztény „igazi Amerika” szívében nőttem fel. Olyan messze akartam kerülni ettől a szartól, amennyire csak lehet. Kairó pont egy olyan hely, ahova sohase mentem volna csak úgy önszántamból, de az akkori brazil származású barátnőm ott kapott munkát. Egyiptomban egy teljesen új élettel találkoztam, amit nagyra értékelek. Nem lennék ellenére, hogy visszatérjek, de a politikai helyzet most nagyon ingoványos, a zenei élet pedig túl konzervatív és hagyományos. Kairóban állandóan szükség volt rám, mivel a 17 milliós városban nagyon kevés jó szaxofonos volt. Játszottam esküvőkön és szinte minden nap, session zenészként léptem fel kisebb helyi jazz bulikon. Szerintem nem az a jó előadó, akinek az a végső célja, hogy a legjobb koncertkörülmények között, a legjobb koncertjét adja, hanem az, aki a legrosszabb feltételek mellett is ki tud valami jót hozni. Ez meg csak akkor jön össze, ha sokat koncertezel. A mai zenészeknek ez jelenti a legnagyobb gondot, hogy nincs annyi fellépési lehetőségük, mint a jazz úttörőinek, akik szinte minden nap játszottak valamilyen bárban.
Mielőtt Amszterdamba költöztél, egy ideig Budapesten laktál…
Ha, nagyon keveset! A barátnőmmel tudtuk, hogy ez csak egy ideiglenes megálló lesz, így nem törekedtünk annyira az integrációval. Természetesen nem beszélem a magyart, így nehéz volt felfedeznem a helyi underground szcénát is. Elutazásom előtt egy rövid időre találkoztam Pándi Balázzsal. Imádtam a várost és helyi kajákat, reggelente kimentem a piacra, hogy megegyek egy lángost és igyak egy unikumot. Így teljesen helyinek éreztem magamat. De természetesen hallottam egy pár remek zenészt és együttest is, mint pl. a Dresch Quartet.
A budapesti Cactus Truck koncerten nem játszik veletek a gitáros Jasper Stadhouders, aki épp Ken Vandermarkkal fog turnézni az Egyesült Államokban. Helyette Ajtai Péter ugrik be a zenekarba nagybőgőn. Pándi Balázs pedig egy improvizatív set erejéig fog veletek együtt játszani. Mit gondolsz a magyar szabad zenei szcénáról?
Külső szemlélőként úgy tűnik, mintha folyamatosan erősödne. De lehet, hogy mindig is változatos volt a szcénátok, és nekem csak most tűnt fel igazán. Tavaly, az Ördögkatlan fesztiválon több tehetséges zenésszel dolgoztunk együtt, köztük Ajtai Péterrel és a Grencsó Kvartettel. Öröm volt őket nézni, hallani, remélem ezt ti is értékelitek!
Vendégzenészként egy bájos hölgy, a szaxofonos Mette Rasmussen is fellép veletek. Kérlek, mesélj róla is egy pár szót. Nekem úgy tűnik, hogy kezd izmosodni a nők szerepe a free jazzben. Tavaly lépett fel nálunk például a szintén dán Selvhenter zenekar, vagy ősszel érkezik a X.Újbuda Jazz fesztiválra a portugál trombitás Susana Santos Silva.
Mette egy brutálisan jó zenész! Többször is volt vele szerencsém játszani. Nagyon intenzív, sajátos és kreatív hangképzése van. Nem tudom, hogy a nők jelenléte az újuló free jazz szcénában egy új hullám előjele, vagy csak nekünk tűnik annak… Nagyon remélem, hogy igazunk van. A jazzel amúgy az elejétől kezdve meg volt ez a probléma. Ugyanakkor nem gondolnám, hogy ez szimplán szexista jellegű probléma lenne. Kevés nő választja a jazzt, mint zenei kifejező eszközt. Az lenne az ideális, ha a zenészeket nem különböztetnék meg nemük szerint, hanem csak a teljesítményüket néznék.
Most Amszterdamban élsz és az OT301 klubban dolgozol, mint kortárszenei kurátor. Milyennek látod a mai európai kortárszenei színteret és annak trendjeit?
Az állami támogatások megvonása a legaggasztóbb tendencia. Hollandiában most az amerikai modellt akarják aktívan alkalmazni, mely kapitalista szemszögből közelíti meg a művészetet. Én többek között ezért költöztem el az Egyesült Államokból, most pedig félek, hogy követni fog ez a jelenség. A holland szcéna ugyanakkor nagyon izgalmas. Nagyon sok új zenész tűnik fel a világ összes tájáról, akik teljesen más megközelítéssel állnak hozzá az improvizációhoz. Amíg megtaláljuk a megélhetésünket biztosító forrásokat, addig élni fog a zenénk is.
Kereskedelmi szempontból én három erős hullámot érzek ma a jazzben. Az egyik a John Zorn által vezetett Tzadik kiadó és istállója, a másik pedig az AMM és a skandináv-chicagói tengely, Mats Gustafssonnal és Ken Vandermarkkal az élén.
Hmmm, valóban ezek a free jazz legjobban ”látható” és sikeres szcénái. Így vagy úgy, a szabad improvizatív zene mindig valamennyire kodifikált volt. Amikor 19 évesen Bostonba költöztem, teljesen sokkolt az underground szcéna, amiről alig lehetett akkor valamit is hallani. Ott és akkor olyan zenészeket láttam élőben játszani, mint Bhob Rainey, Greg Kelley, vagy Mike Bullock. Abban az időben úgy tűnt, hogy ez a valós szabad improvizáció, mely feltörte a jazz és a műfaji meghatározások korlátait. Természetesen akkor még semmit sem tudtam az AMM-ről, a zenéjüket pedig idővel kevésbé tartottam már szabadnak. A jó zenészek mindig jó zenészekkel szeretnek együtt játszani, ezért nem csoda, hogy belterjes és elég zárt körök alakulnak ki. Ha már van elég sok jó barátod, akkor miért keresnél még több jó barátot? Természetesen ez lehet egy szép utópisztikus cél is, de egy idő után mindenki lenyugszik és leáll az állandó keresésről.
Azért volt jó Hollandiába költözni, mert az „Új Holland Swing” hullámnak olyan erős története és háttere van. És ahogy más szcénák esetében, itt is egy különös kép alakult ki arról, hogyan kell az improvizációnak működnie. Ez nem rossz jelenség, de a másság mindig zavarba hozta a hallgatóságot. Nem gondolom, hogy szokatlan lenne amit csinálok, de heavy free jazzt játszani ma egy picit régmúlt klisének hat, míg Monk viccesebb témái kevésbé tűnnek annak. Ennek ellenére, a holland jazz színtér igazán változatos és biztató, még ha néha hadilábon áll az én esztétikai elképzeléseimmel. Egy időbe telt míg elsajátítottam azt a bizonyos „holland thing”-et.
És végül mi az öt kedvenc jazz lemezed?
Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, ezért inkább azokat választom, melyek iskoláskoromban hatottak rám a leginkább:
Albert Ayler – Spritual Unity
Charles Gayle – Repent
Lowell S Davidson Trio
Joe McPhee – Tenor and Fallen Angels
David S Ware – Wisdom of Uncertainty
