King Dude | A megváltáshoz vezető út

„Az Erő sötét oldala” – valahogy így lehetne jellemezni a seattle-i gitáros-énekes-dalszerző, King Dude zenéjét. Okkult Nick Cave-ként adja elő fantasztikus hangján bluesból, americana fílingből, rock and rollból és vallásos-rituális jelképekből összegyúrt dalait. Duettezett Chelsea Wolfe-fal (akivel szintén interjúztunk), Actual Pain néve pentagramos ruhamárkát működtet és idén jelentette meg ötödik szólólemezét. Ezt mutatja majd be március másodikán az A38 Hajón, és ennek kapcsán beszélgettünk vele varjakról, receptre kapható amfetaminokról és a Not Just Religious Music nevű kiadójáról.

Számodra a King Dude szimplán színpadi név, vagy inkább egyfajta alterego? Ha utóbbi, miben különbözik TJ Cowgilltől?

Mostanában nagyon foglalkoztatnak a varjak, amik az apartmanom ablakával szemben lévő fán élnek. Amennyire meg tudom állapítani, egy pár fészkel ott és van legalább még négy másik, akiket rendszeresen látok velük – gondolom ők hatan egy nagy családot alkotnak. Egyik nap nem tudtam aludni, így arra gondoltam, hogy el kéne kezdenem etetni őket. Másnap reggel elmentem a piacra hámozott, pörköletlen földimogyoróért. Kitettem pár szemet a párkányra és vártam. Hamarosan rárepültek. Azóta mindenféle dolgot adtam nekik: tojást, fenyőmagot, sajtot, áfonyát, kekszet, kenyeret és sok minden mást, ami hirtelen nem jut eszembe. Tudtad, hogy a varjak olyan intelligensek, mint néhány majomfajta, és itt, Amerika északnyugati részén egyes példányok képesek emlékezni az emberi arcokra? Remélem megtanulják, hogy nézek ki, és emlékezni fognak rám. Egyelőre bizalmatlanok velem szemben, és nem maradnak túl sokáig. Remélem, ez hamarosan megváltozik.

Hogyan definiálnád a másik zenekarod, a Book Of Black Earth és a King Dude közötti különbséget? Mit kapsz utóbbitól, amit az előbbitől nem?

Szerintem a zene nagyon gyakran különbözik a madaraktól. A madarak általában némák és finomak, törékenyek és titokzatosak. Hiányoznak belőlük a felismerhető ritmusok és sémák, amikhez mi hozzá vagyunk szokva a zenében. Szóval a heavy metal és a madarak nem is különbözhetnének jobban.

King Dude-ként adtál már szólókoncerteket, de felléptél már úgy is, hogy csak egy teljes zenekar kísért téged vagy csak egy dobos. Melyik felállás áll hozzád a legközelebb?

Mindegyik. Nagyon szerencsésnek érzem magam amúgy, hogy felléphetek, és így tovább. Amikor nem az idő koncepcióját próbálom túllépni, akkor a saját vágyaimon és félelmeimen próbálok felülemelkedni.

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy az alkohol, egészen pontosan a whisky fontos eleme a fellépéseidnek.

Sokat iszom, szeretek berúgni. Valószínűleg az ivásba fogok belehalni, vagy valamelyik, annak a szövődményeként fellépő betegségbe. De addig is, szeretnék nagyon jó maradni az ivásban, és ezt a képességemet arra használni, hogy zenéljek és élvezzem az életet. Megvan a megfelelő felépítésem hozzá. Olyan vagyok, mint egy viking, de fejben mindig úgy gondolok magamra, mint egy nagyon apró emberre, ami hasznos, ha az ember alkoholizál. Eléggé hedonisztikus a hozzáállásom az összes addiktívhoz: szex, alkohol, étel, bor – mindet imádom. Dionüszosz a vezérem és a kielégítés a specialitásom. Mondjuk mostanában nem annyira szeretek sörözni.

A zenéd kapcsán a legtöbbször előforduló jelző a „sötét” és a „depresszív”, te mégis felemelő, könnyed dologként írod le. Ez azért van, mert számodra van egy szakrális, spirituális oldala is, vagy csak téged a beborultabb dolgok dobnak fel?

Mélyen spirituális vagyok, Isten embere, de nem Allahé vagy Jahvéé vagy bármelyik más démiurgoszé. Az utamat a Fény Istenének köszönhetem, akit én Lucifernek hívok, akinek nincs szüksége rám, de a lelkem folyamatosan haza akar térni – és annyiótokat akarlak magammal vinni, amennyit csak lehet. A zene megvilágítja a megváltáshoz vezető utat.

Miért választottad az N (avagy nauthiz) rúnát a zenekarod szimbólumaként?

Nem tudom, egyszerűen csak vonzódtam hozzá. Tudtam, hogy egy rúnát akarok használni szimbólumként, és azok már önmagukban erősek a maguk kötődéseivel az elméhez és a lélekhez. Vésd bele a húsodba, hogy teljes legyen a háromság.

Mesélj a katarok iránti rajongásodról!

Néha az az érzésem, hogy egy interjúban beszélek pár szót mondjuk a katarokról, és az emberek rögtön azt hiszik, hogy én csak róluk szeretek beszélni. Pedig nem. Van, hogy hónapokig, sőt évekig nem gondolok rájuk, szóval a rajongástól távol vagyok. Mostanában inkább az állatok nyűgöznek le, főleg a varjak, legfőképp azok a varjak, amelyek az ablakommal szembeni fán fészkelnek.

Negyedik, Fear című albumod volt az első olyan kiadvány, amelyen a dalszövegek már rólad is szóltak.

Gondolom, kifogytam a további témákból.

Azt is nyilatkoztad róla, hogy egy sokkal közérthetőbb, befogadhatóbb albumnak szántad. Ugyanakkor hozzátetted, hogy szeretnéd megírni „a legijesztőbb zenét, amit csak tudsz„.

Amikor a Fearen dolgoztam, rengeteg receptre kapható amfetamint szedtem. Itt, az Államokban nagyon népszerű. Többet szedtem be, mint amennyit szabadott volna, mert sok dolgot kell elintéznem és tudtam, hogy Johnny Cash-nek és a Beatlesnek is voltak produktív speedmámoros korszakai. Tudtommal nem szenvedek semmilyen mentális zavartól, de szerettem volna, hogy felírják nekem ezeket a gyógyszereket, szóval megkerestem Yelpen a legrosszabb értékelésekkel rendelkező pszichiátert és rávettem, hogy írjon fel nekem három különféle gyógyszert. Az egész nagyon egyszerűen ment. Úgy hallom, nektek Kelet-Európában ott van a Pervitin. A Gallon Drunk tagjai meséltek róla (a Gallon Drunk szintén fellépett már az A38-on, velük itt interjúztunk). Állítólag Hitler is azt szedte, valami elmebeteg náci speed-kaliberű szert.

A Fear szövegeinek visszatérő témái a tükrök és a mobiltelefonok, amiket te bűnös tárgyaknak vélsz. Miért?

Speedeztél már?

Emellett ez volt az első albumod, ami már a saját kiadódnál, a Not Just Religious Musicnál jelent meg. Honnan jött a név? Mik a terveid az idei évre vele?

Hát, nem csak vallásos zenéket jelentetek meg, habár pár kiadvány az. A nevet azért választottam, hogy ne zárjam ki a világi közönséget a vallásos zenékkel.

Van egy saját ruhamárkád is, az Actual Pain. Számodra – akárcsak a duettpartnered, Chelsea Wolfe számára – az, hogy a koncertek előtt felveszel valamilyen speciális ruhát, segít hangulatba kerülni? Vagy ez csak egy újabb platform, amin keresztül kiélheted a kreativitásod?

Először csak pólóterveket készítettem, amit aztán drága japán boltoknak adtam el. Ez nőtte ki magát egy céggé, aminek az alkalmazottai már nem csak pólókat postáznak a világ minden pontjára. Szeretek olyan dolgokat csinálni, ami az embereket boldoggá teszi és elég jó is vagyok benne, szóval azt hiszem ezt a halálomig folytatni fogom.