Zanzinger | Elidegenedés a felelősségvállalástól

Zanzinger, azaz Micsoda Dániel az egyik legérdekesebb hangú zenész ma Magyarországon, intim, mégis energikus folkdalokkal és a kiváló budapesti kísérletijazz-szcénából érkező ritmusszekcióval. Ráadásul ő az egyik alapítója a hozzá hasonló stílusú dalszerző-előadókat összefogó Lone Waltz Records kiadónak is – ahol megjelent többek közt a Papaver Cousins, Duke Bluebeard és András Upor bemutatkozó lemeze is. Október huszonharmadikán mindannyian fellépnek majd az A38 Hajó 56-os forradalomra emlékező és az előtt tisztelgő koncertestjén, mi pedig ennek kapcsán beszélgettünk Dániellel a közelgő új lemezéről, budapesti életérzésről, popzenei paradigmákról és még sok másról.

Hogyan értékelnéd a Zanzinger és a Lone Waltz Records idei évét? 

Azt hiszem idén is sokat tanultunk magunkról és egymásról. Tavaly András lemeze, olyan volt, mint egy egyke gyerek, akinek rögtön három szülője is bejelentkezik a terelgetésére, sokat dolgoztunk rajta és nem spóroltunk a háttérmunkára szánt idővel sem. Idén kicsit átalakult ez a helyzet, mivel egy csomó kiváló előadóval, vagy zenekarral kerültünk kapcsolatba, ezeknek a találkozásoknak egy része már kiadványként is lecsapódott a katalógusunkban, másokkal még javában folyik, vagy éppen elkezdődik a közös munka. Részben ennek, részben más zűrzavaroknak betudhatóan a dalszerzői munkámat egy picit felaprózódott időben végeztem az elmúlt egy évben, a dalok és a lemez koncepciója viszont csak egyre bonyolultabb és szerteágazóbb lett. Azt hiszem az idei év a zenei életemben mégis inkább a közeledésről szólt, személyesebbek és sokszor halkabbak lettek a dalok, mint korábban és megszabadultam sok idézőjelemtől magammal kapcsolatban.

Hogyan látod a jelenlegi hazai akusztikus, folkos színteret és benne a te helyzeted? Mennyire érzed azt, hogy szereped volt abban, hogy ez a mozgalom újra szárnyra kapjon?

Azt gondolom, hogy kiépülőben van itthon is egy olyan angol nyelvű dalszerzői tendencia és attitűd, ami a körülöttünk történő dolgok feldolgozásával akar foglalkozni és nem egy félig meddig képzelt és idealizált angolszáz popzenei szövegvilág frázisait veszi át annak tartalmi megértése és feldolgozása nélkül. Ennek fontos szereplője a folk, de nem szoktam az ebben betöltött jelentőségemen gondolkozni, nem hiszem, hogy kifejezetten nekem személyesen hatásom lett volna erre, ennek egyszerűen csak örülni kell, mert egy élő, organikus viszony az angol nyelvű dalszerzéssel fontos eleme egy európai ország közös európai kultúrához való kapcsolódásának. Ennek tényezője vagyok én és a kiadónkál eddig megjelent bármelyik előadó, műfajra való különösebb tekintet nélkül, de rajtunk kívül eső produkciók is a The Devil’s Trade-től (akivel szintén interjúztunk) a Platon Karataev-ig, a Knowing You Project-től a Camp Koaláig bárki, aki szerzői kontextusban tudja használni az angol nyelvet. Az ebben való relevanciát nem facebook like-okban és nézőszámokban mérik. Azt hiszem, hogy én ebben egy elég kiváltságos helyzetben voltam mindig, mert olyan emberek vesznek körül, akiktől lehet tanulni és a hazai zenepiaci tényezők és körülményekhez képest ha nem is radikálisan, de nagyobb érdeklődésre tart számot a zeném, mint azt az ember elsőre gondolná.

Sok hazai énekes-dalszerző kapcsán, valamint az általánosan vett budapesti életérzéssel kapcsolatban felmerül hogy mintha nem akarnánk felnőni. Szerintetek miért van ez?

Van egyfajta elidegenedés a társadalmunkban a gazdasági, politikai és társadalmi kérdésektől és általában bármilyen szerep, vagy felelősségvállalástól. Azok a szövegek, amik ezzel operálnak és azok az előadók, akik ezt szellemesen, humorral képesek megélni, könnyen tesznek szert megérdemelt népszerűségre a színtereikben. Én ezzel a jelenséggel nem igazán tudok azonosulni, nem is bánt igazán, de azok a kulturális gyökerek, amikből építeni igyekszem magam, nem az itt és most-ban játszódnak. Ennek ellenére annak, hogy én jelenidőben itt élek hatalmas lenyomata van egy szerelmesdalban épp úgy, mint egy protest dalban.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy van egy arculata annak, ahogyan Zanzingerként énekelsz, ami nélkül szétfolyna az egész. Kifejtenéd ezt?

Ez az arculat talán a magamban folytatott párbeszédek őszinteségével van leginkább kapcsolatban, ha ez az őszinteség eltűnik, akkor szar dalokat írok. Ha ez az őszinteség nincs meg konzisztensen az életemben, akkor felemás kiadványaim születnek, amiken bizonyos dalokat évek múlva is el tudok játszani egy koncerten, más dalokat pedig pár héttel a megjelenés után legszívesebben tőzeg alá temetnék örökre, vagy elégetnék azonnal. Aki járt mostanában koncertemen, az például ugyanazt a kettő-három dalt hallhatta az első kiadványomon szereplő tízből, sok más dalom mellett. Azért nem adtam még ki nagylemezt, mert annak a megjelenése után két évvel nem szeretném ismét ebben a helyzetben találni magam és meghallgatva az el nem végzett tartalmi és hangszeres munka miatt ostorozni magam.

Minek a hatására döntöttél úgy, hogy koncerteken egy dobos és egy nagybőgős is játszik veled? Nehéz volt már egyedül, meztelenül kiállni a színpadra a saját dalaiddal?

Nem volt igazán ehhez kapcsolódó döntés az életemben és soha nem fogalmaztam meg magamnak azt, hogy én márpedig zenekart akarok. Az hogy mégis lett egy ilyen formáció is, első sorban Halmos András, dobos érdeme, aki hosszan zaklatott tavaly nyáron, hogy próbáljunk együtt egy formációban. A kémia működött, ötleteink vannak, de az ezidő alatt írt dalaimmal még sokkal meztelenebbül érzi magát az ember a színpadon állva, mint a korábbiakkal, legyen az egyedül, vagy trióban, vagy egy egész szimfónikus zenekarral. A zeneírás metódusa sem változott meg, csak kiegészült azzal, hogy időről időre, a dalokat, amiket írok zenekarral hangszereljük. Ez nem igazán más, mint ami bármilyen kortárs dalszerző-előadó lemezénél és bizonyos koncertjeinél történik, a zenészek, akikkel együtt dolgozom, vagy dolgoztam pedig pont abból a magát nem kifejezetten jazz-szcénának nevező jazz-szcénából jönnek, amire a egyszerre leginkább jellemző a más ember zenéje és a zenélés aktusa iránti alázat.

Idén decemberben jelenik meg a második albumod, de előtte még novemberben kiadsz egy EP-t, Self-Portrait At 24 címmel. Mesélj erről a két lemezről!

Sorrendben az első, az SP24 egy borzasztóan egyszerű és csupasz élő EP, amit egy kis kápolnában vettünk fel és aminek a négy dala egy bizonyos magánéleti krízissel foglalkozik, ami tavaly tél és idén tavasz között volt az életemben. Ezek a dalok aztán a nagylemezen is visszaköszönnek, hangszerelt, stúdió körülmények közt precízen megvalósított változatokban, sok más dal mellett. Az EP témája a lemez más dalainak is mozgatórugója, de míg az előbbi időben néhány hónapról szól, az utóbbi sokfelé kanyarog időben és témáiban.

Szövegileg most milyen irányba indultál el?

Talán most először van az az életemben, hogy szövegileg valamilyen irányba elindultam, erre most leginkább az a jellemző, hogy a lehető legközelebb próbál esni a beszélt nyelv prozódiájához, miközben a bőbeszédűbb dalokban olyan ritmusképleteket és rímeléseket használ, ami leginkább az angol romantika és az amerikai transzcendentalizmus költészetében volt meghatározó. Coleridge-et, Blake-et, vagy Thoreau-t olvasni borzasztóan tanulságos, ha az ember dalok írására adja a fejét, akkor is, ha egyébként nem különösebben érdekli a papíron élő irodalom.

Az első lemezedről azt nyilatkoztad, hogy nem szereted, mert bár nem popzene, de értelmezhető a popzenei paradigmán belül is. Fontos számodra, hogy a szórakoztatóiparon kívülre pozícionáld magad?

Egyáltalán nem és nem is mondtam soha, hogy ezért ne szeretném a Demons-t. Úgy festett akkor a helyzet, hogy elsős művészeti egyetemistaként hébe-hóba dalokat írogattam otthon, amiket eljátszottam helyeken némi plusz zsebpénzért és közben azt gondoltam, hogy majd úgyis filmrendező leszek. Az élet közben máshogy alakult, a lemezt, vagy bizonyos dalait viszonylag felkapták, sokan szeretik valamiért, mások jogosan kérik számon a hiányosságait, de a dolog maga erre nem volt felkészülve a születése pillanatában. Olyan ezzel a helyzet, mintha egy aranyhalon kérnéd számon a jogtudományi ismereteit. Lehet rá haragudni, azért mert nem tud szart se, de ha nyakon csípi a rendőr valami disznóság miatt, úgy tűnhet mintha tudná, hogy jogában áll hallgatni. Ha fontos lenne, hogy a szórakoztatóiparon kívülre pozícionáljam magam, valószínűleg nem állnék színpadokra a dalaimat játszani, ha pedig a dolog mindenkori ipari jellegével lenne problémám, valószínűleg nem dolgoznék egy kiadón keresztül is a közös értékrendünk ebbe az iparba történő becsatornázásán.

Hogy érzed, a második lemezeddel sikerült kívülre helyezned magad? Egyáltalán fontos-e még, hogy kívül helyezd magad ezen a paradigmán?

Azt gondolom, hogy ezen a lemezen minden munka el lett és lesz végezve, amit egy lemezen és annak dalain el illik végezni, nem paradigmák elől menekülve, vagy más paradigmákba való illeszkedés miatt, hanem azért mert minden munkának az a természetes sorsa, hogy elvégezzék.