Premier | Alone In The Moon: Body Police

Júniusban jelenik meg a saját bevallása szerint grunge-stoner hatásokban bővelkedő, eklektikus rockzenét játszó Alone In The Moon új EP-je, a Glamour Grunge. Az idei év második felében megjelenő lemezt felvezető hat számos kiadvány online premierje jövőhéten lesz az A38 blogján, az élő pedig június 29-én, a DaiKiRi társaságában. Ezek előtt viszont még az Alice In Chains, a Queens Of The Stone Age és a Tool legjobb pillanatait vegyítő trió nálunk mutatja be legújabb klipjét, ami a Body Police-hoz készült és Várhidi Adrián énekes-gitáros mesélt nekünk szexizmusról, az Y-generációról és öniróniáról is.

Mesélj a kezdetekről, hogyan és mikor alakult a zenekar?

A zenekar elég régóta létezik, gyakorlatilag tinédzserkorom óta, de mivel ez a felállás 2012-ben jött létre a dobosunk, Balázs csatlakozásával, ezért az ő érkezésétől kezdve számítjuk az alakulást.

Hogyan definiálnád a hangzásotokat valaki olyannak, aki még nem hallott titeket?

A zenénk alapvetően a kilencvenes évek amerikai rockzenéjéből táplálkozik: Soundgarden, Melvins, Tool, ilyesmik. Ha nem zenei jelzővel kéne leírnom, azt mondanám, olyasmi hangulatú a zenénk, mint amikor valaki hirtelen kifakad egy feszengős családi ebédnél, hogy nem bírja tovább.

A debütáló album címe Collection Of Great Generational Anthems volt, így adja magát a kérdés: milyennek látod a saját generációdat? 

Itt az Y-generációra gondoltam, ami a szociológusok szerint az 1980 és 1992 között született nyugati emberek „gyűjtőneve”. Ez egy átmeneti generáció, ilyen nem szempontból nem csoda, hogy totál kattant és boldogtalan. Ugye mi vagyunk azok akik még pont az internet korszak előtt voltak gyerekek, (vezetékes telefon, papírlevél, kazetta, CD), és a felnőtté válásunkkal párhuzamosan zajlott le a társadalom egyfajta digitális átalakulása. Ez – mármint a felnőtté válás – alapjáraton egy nehéz időszak, amikor nem tudod, mi az isten történik körülötted, de így, hogy mindez meg lett fejelve ezzel az egész internetes átalakulással – az egész egy jó nagy káosz lett, hiszen gyerekkorunkban egy teljesen másik világban szocializálódtunk. Most senki nem tudja mi is történik igazán – mára odáig jutottunk, hogy már tények sincsenek, csak interpretációk. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az új, demokratikus Magyarország is közel egyidős velünk és hát az ország felnőtté válása sem zajlik túl zökkenőmentesen. Mindennek köszönhetően azt hiszem, a generációmban van egy folyamatos szorongás attól, hogy totálisan kiszámíthatatlan a jövőnk és senki nem tud segíteni igazán.

Mint azt a borzalmas zenekari marketingünkben is nyomom lehet követni, nem nagyon tudunk mit kezdeni az önimádó social media kultúrával sem, ahogy azzal sem, hogy Kis Grofó van az egyetemi bulikon, meg kiégett kilencvenes években népszerű retro dance sztárok, „mert az vicces”.

A Glamour Grunge saját bevallásotok szerint egyfajta lezárása a COGGA-nek, meséljetek erről!

Részben folytatva az előző gondolatmenetet: az első lemezünk idején ezeket a dolgokat tragikusan fogtam fel, ma viszont már inkább egyfajta jótékony beletörődéssel. A Glamour Grunge egy jótékony elengedése az első lemez „Harcosok klubjás” forradalmi hevületének: míg a debütalbum olyan volt mint egy lelkes, de kicsit idegesítő fiatal srác, aki nem érti mi folyik körülötte és tenni szeretne valamit, addig a Glamour Grunge a pár évvel idősebb haver, aki egy korsó sör és egy cigi mellett nyugodtan ül, és azt mondja: „figyi, engedd el, kit érdekel?”

A cím elég sokféleképp értelmezhető, számodra mit szimbolizál?

Sokféle értelmezése lehet, számomra is van minimum három különböző, és pont emiatt nem szeretném ezt leszűkíteni vagy szájba rágni. És persze van egy önironikus olvasata is, hiszen a zenekar elmúlt két éve minden volt csak éppen „glamorous” nem…

Míg az első lemez 25 című dala egyfajta óda a fel nem növéshez és a fiatalsághoz, addig a Glamour Grunge már sokkal sötétebb képet fest a huszonéves korról. Mennyire összegzi ez a váltás a zenekar elmúlt két évét is?

Totálisan: akkoriban úgy voltam vele, hogy „oké, itt a lemez, most jöhet a világ, rajongó lányok, király haverbandák, művészvilág, őrült, eufórikus koncertek”. De a lemez után kevesebb mint egy évvel inkább azt éreztem mintha egy rosszul sikerült randin lennék: „kösz világ, izé, hagyjuk inkább”. Szerencsére – és ez most nem nyalás akar lenni, aki ismer, az tudja, hogy távol áll tőlem ez a stílus – de a CSTP-nek köszönhetően kaptunk egy olyan anyagi és elismerés-beli boostot, ami megdobta a lelkesedést újra, és most, mondjuk úgy „bölcsebben vagyok lelkes” a jövőt illetően. Ettől függetlenül a totális kiégettségem meg kellett örökítenem, és a Glamour Grunge részben erről is szól, persze remélhetőleg nem nyomasztó, inkább egyfajta whiskey-zős, „kapjátok be” formában.

Az A38 Hajó blogján látható először a Body Police című számotokhoz készült klipp. Mesélj erről, mi volt a koncepciótok?

A Body Police is sok módon értelmezhető: a „testrendőrség” lehet az a rákos sejt, ami akkor is burjánzásnak indul, ha nem iszol és nem cigizel, de lehet egy kommandó is egy disztópikus világban, ahol rád törik az ajtót ha zsíros vagy cukros ételeket eszel és nem sportolsz eleget. Ha elhatározod, hogy szeretnél egészségesen élni, elég kb. tíz perc, hogy az egymásnak totál ellentmondó információktól bekattanva visszatérj a hamburger-kőbányai kombinációhoz. Ezt a káoszt szerettük volna megjeleníteni a klipben. Maga a dal számomra egy militarista hangulatú gyúrás-himnusz, remélem, segít néhány embernek megvalósítani a céljait.

A grunge egy erősen feminista műfaj, a te szövegeid is gyakran kritizálják korunk szexizmusát. Fontos számodra a társadalmi szerepvállalás?

Tudod, az az igazság, hogy nagyon kevészer találkoztam életemben igazán szexista férfiakkal: az egy dolog talán, hogy sok férfi szereti pontozni a nőket meg ilyenek, és ez nem szép dolog, de ez ilyen privát fiús izé, szerintem nem háborús bűntett. Arról nem is beszélve, hogy kapcsolaton belől a nők szinte minden esetben becsicskítják még a „legnagyszájúbb” férfit is.. Ugyanakkor természetesen undorodom mindenfajta elnyomástól, számomra a nők mindig partnerként voltak érdekesek és nem szextárgyként (mármint a hálószobán kívül), és nyilván nehezen is fogadom, ha egy társaságban a szokásos faszis viccelődésen túl durvára vált ez az „asszony verve jó” szöveg. Ugyanakkor azokat a nőket sem kedvelem túlzottan, akik mindenben a patrciarchális társadalom elnyomó rendszerét látják. Számomra az a fontos, hogy soha senki nem mondja meg senkinek, hogy mit csináljon és hogyan viselkedjen, legyen az nő vagy férfi.

A Glamour Grunge egyben felvezeti az év második felében érkező új Alone In The Moon lemezt. Mire számíthatunk majd, milyen lesz az album?

Az album talán egy fokkal indie-rockosabb vagy milyen lesz. Nem pontosan ismerem ezeket a zenéket, de sok mai fiatal feltörekvő bandát hallgattam és ismertem meg az utóbbi időben a belterjesnek tűnő, de szerintem tök igényes Keret Blognak köszönhetően, és ennek kapcsán megihletett ez a „hely szelleme” elképzelés, úgyhogy szerettem volna csinálni egy „budapesti éjszaka” albumot, ahhoz pedig annyira nem passzolt a H-rahangolt stonergrunge, így megpróbáltunk, persze a saját stílusunkon belül maradva, valami „alternatívabb” dolgot csinálni. Majd meglátjuk hogy alakul  A dalokat legalábbis nagyon szeretem.

Te is fellépsz majd a Grungery Chris Cornell emlékestjén. Mi jut eszedbe először, ha meghallod a nevét, mit kaptál tőle? 

Chris Cornell egy elképesztő énekes és nagyszerű, igazán kompromisszum mentes dalszerző, alkotó volt, emellett emberileg – legalábbis a megnyilatkozásai, a családja, ismerősei alapján – példakép. A mai napig nem tudom felfogni, hogy tényleg meghalt és ez nem csak egy rossz vicc, hiszen a nagy grunge énekesek közül ő tűnt nekem mindig a legkiegyensúlyozottabbnak, a sötét szövegei ellenére is. Most minden dala, minden sora új, mély, mélyebb rétegek kapott, az emlékest várhatóan egy katartikus élmény lesz mindenki számára, akinek sokat jelentett a zenéje.

A cikk elkészülését a Cseh Tamás Program és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.