Már sok éve annak, hogy a Hajó egyébként is nagyon sokszínű világában felbukkant egy olyan különös figura, aki még ott is felhívta magára a figyelmet, vagyis még ott is kicsit kilógott a sorból, ahol az valójában nincs.
Egy elképesztően energikus, jóképű, lendületes örökmozgó, akinek mindenről és mindenkiről volt véleménye, találó szava. Aki sokat nevetett, miközben a nevetése mélyén mindig ott lapult némi kiábrándultság, lemondás, szomorúság, de ami szemernyit sem zavarta abban, hogy megállíthatatlanul szárnyaljon munkában, zenében, életben, szeretetben egyaránt.
Először fellépőként beszélgettem vele. Öntött, koccintottunk a pultnál, s nevettünk. Majd hamarosan továbblépett, fényesnek tanult a hajón, a fény, az ősrobbanás, a pirotechnika érdekelte, így hamarosan már a koncertfelvételek elkészítésénél lett fontos szerepe. És sokan voltak hálásak, hogy mindig támaszkodhattak fáradhatatlan, örök lendületére, tudására, érzékenységére, amely soha sehol nem állt meg. Vitte előre mindig, még a színpadra énekesként is, vagy a punk és harcore koncertekre járó pogozóként, de akár egy ifjú Baudelaire-ként a város minden kihívásába, kalandjába, az élet sűrűjébe is.
A fél város ismerte, szerette, figyelte. Sokan csodálták, nem kevesen szerelmes voltak belé, aki a Madách téren olyan jelenség volt, mint anno Sid Vicious Londonban a King’s Roadon. Amikor a Wasted Struggle énekeseként láttam-hallottam őt, akkor erősödött fel bennem ez az érzés különösen, a belőle feltörő sikoly, erő, s mindent elborító karizma- és kamikázé-hatás következtében.
A Hajó nem csak a munkahelye, hanem a családja is volt egyben, ahol barátai, zenésztársai, eszményképei és tudását bővítő kollegái várták szeretettel, s ahol ő volt az egyik oszlop, támasz, erőforrás, szív-meleg és látványosság egyben.
Felgyorsult életében lehetetlen volt vele lépést tartani. Mintha ugyanazon a motorkerékpáron száguldott volna, mint Sid Vicious a C’mon Everybody klipben. Az életet egyfajta ősrobbanásként, felgyorsult fényúszásként, tengernyi pirotechnikai robbanószerrel a napba tartó óriáskalandként élte volna meg.
Egy pillanatban, amikor senki sem gondolta volna, teljesen váratlanul megállt a szíve. Mert a teste már nem bírta a sebességet, amit a lelke diktált. A motorkerékpárról felszállt, s elment oda, ahol örök fényben szól a hardcore, mint az életenergia vegytiszta sűrített formája, amely felett immár örökre ott fénylik az ő örökifjú szívmelengető mosolya.
Robi, örökre hiányozni fogsz! Egyetlen gondolat vigasztal bennünket: az, hogy voltál nekünk, s maradsz örökre a lelkünkben velünk, még az elvesztésednél is sokkal fontosabb és erősebb.
Tekerd fel a potmétereket, told fel a fényeket, s csapj a húrok közé!
Egyszer még találkozunk!
Fotó: Soós Balázs
