Ciro Guerra | A boldogság útjai

A Magyarhangya interjúja A kígyó ölelése rendezőjével
Egy kolumbiai rendező, aki az őstermészet és a globalizáció örökös küzdelméről forgat: Ciro Guerra
Egy kolumbiai rendező, aki az őstermészet és a globalizáció örökös küzdelméről forgat: Ciro Guerra

Az Amazónia rendezőjének, Ciro Guerrának új filmje, A kígyó ölelése egy sámán és a két megszállott fehér ember road movie-ján túl egy gigantikus parabolává nemesül az őstermészet és a globalizáció örökös küzdelméről. A film egy bennszülött szemével láttatja a gyarmatosítás groteszkségét, a hittérítés bornírtságát, mi több egy valódi ayahuasca – szeánsz után nekünk is szegezi a kérdést: vajon elég bölcsek vagyunk ahhoz, hogy örökségünket ne játsszuk ki mohó érdekeknek? Október hetedikén, a Magyarhangya és az A38 által szervezett vetítésen minden kiderül. Ennek kapcsán kérdeztük Guerrát a helyi közösségek reakciójáról, arról, hogy hogy változtatta meg a film és még sok másról.

Honnan jön ez a történet?

Személyes érdeklődésből. Meg akartam ismerni a kolumbiai Amazonas-vidék világát, amely az ország felét alkotja, mégis rejtett és ismeretlen maradt számomra, pedig egész életemben Kolumbiában éltem. Úgy érzem, hátat fordítottunk ennek a tudásnak, ennek a világlátásnak. Szörnyen alulértékelt, pedig alapvető tudás ez. Amikor pedig elkezded tanulmányozni és kutatni, a felfedezők szemüvegén át látod, akik mindig európaiak vagy észak-amerikaiak. Ők voltak azok, akik idejöttek és felvilágosítottak minket a saját országunkkal kapcsolatban. Ezekről a találkozásokról akartam mesélni, de új perspektívából, melyben a főszereplő a megszokottól eltérően nem a fehér ember, hanem az őslakos. Ez a teljes perspektívát megváltoztatta és megújította. Úgy akartuk elmesélni ezt a sztorit, hogy hű legyen a élményeikhez, és közben a világon bárki megértse.

A történet két különböző idősíkban játszódik; két felfedező naplóján alapul, akik sosem találkoztak. Milyen módszerrel írta meg a forgatókönyvet és hogyan találta meg narratív szálat a történet elmeséléséhez?

Van egy gondolat, amely számos, az őslakosok világáról szóló szövegben felbukkan az idő fogalmának egészen másfajta koncepciójáról. Az idő számukra nem lineáris, ahogyan mi, nyugati ember látjuk, hanem számos univerzum létezik párhuzamosan. Ezt a koncepciót nevezik “idő nélküli időnek”, vagy “tér nélküli térnek”. Megláttam a kapcsolatot a felfedezők történeteivel, akik arról írtak, hogyan jött egyikük Amazóniába a másik lábnyomait követve, és aztán ugyanazzal az őslakos törzzsel találkozott, majd megtudta, hogy elődje mítikus figurává változott. Az őslakosok számára mindig ugyanaz az ember, ugyanaz a szellem látogatta meg őket újra és újra.

Ez az idea, hogy egy életet, egy tapasztalatot több ember testén keresztül élnek meg, lenyűgöző volt számomra, és úgy véltem, remek kiindulópontja lehetne a forgatókönyvnek. Megmutatta, hogyan gondolkodnak az őslakosok, de kapcsolódott a nézőhöz is, aki képes megérteni ezeket a mi világunkból érkező embereket, és az ő figurájukon keresztül lassan látni kezdjük  Karamakate vízióját a világról.

Mindezzel a hátuk mögött, hogyan látja kapcsolatukat a helyi közösségekkel? Hogyan reagáltak a filmre?

Az őslakosok nagyon nyitottak és elképesztően segítőkészek voltak. Az amazóniai emberek vicces emberek, hatalmas szívvel. Eleinte persze óvatosak, tartózkodóak, míg nem derül ki, mik a valódi szándékaid, hiszen hosszú időn át azok az emberek, aki idejöttek, csak kifosztották és bántották őket. De amint rájönnek, hogy nem jelentesz fenyegetést, lelkesek lesznek. Boldogok voltunk, hogy velük dolgozhattunk.

Nem mást tettünk, mint megmentettük Amazónia emlékezetét, amely többé már nem létezik, amely már nem az, mint valaha volt. Remélhetőleg ez a film megteremti ezt a képet a kollektív emlékezetben, mert az olyan karakterek, mint Karamakate, a bölcs, harcos-sámánok fajtája mára kihalt. A modern őslakosok sok tudást megőriztek, de a nagyja elveszett, kultúrák, nyelvek tűntek el. Ez a tudás szájhagyomány útján terjedt, soha nem írták le.

Személyes tapasztalatomból tudom, hogy ezt a tudást megpróbálni megszerezni megszégyenítő élmény, mert ez nem olyasmi, amit olyan rövid idő alatt, mint például az egyetemi évek, el lehetne sajátítani. Ez az életmódhoz kötődik, generációkhoz, természeti ciklusokhoz. A tudás gigantikus falaként írható le, melyet csak csodálni lehet, és talán a felszínét megkarcolni. Az egyetlen útja a megtanulásának, ha megéli az ember, és sok sok éven át éli ezt az életet.

Csak remélni tudjuk, hogy ez a film felcsiholja a bátorság tüzét a nézőkban, a vágyat a tanulásra, hogy tiszteljék és megóvják ezt a tudást, mely felbecsülhetetlen értékű a modern világban. Nem a folklórról vagy az ősi kultúrákról van itt szó, hanem arról a bölcsességről, amely válaszol a mai ember sok kérdésére attól kezdve, hogy hogyan kerüljünk egyensúlyba a természettel, hogyan használjuk a legjobb módon energiaforrásainkat anélkül, hogy kimerítenénk azokat; hogyan teremtsünk harmóniát nem csak az ember és a természet között, hanem az emberi létezés számtalan különböző formája között. Eljutni ehhez az egyensúlyi állapothoz a boldogság egyik útja; és ezt a fajta boldogságot az aktuális politikai és szociális rendszerek nem képesek megteremteni.

Ez a kutatás és e tudás megismerése hozott változást az Ön világába bármilyen módon?

Minden lehetséges módon. Egészen más ember vagyok, mint aki a folyamat elején voltam. Szerintem mindenki, aki részt vett a film elkészítésében ugyanígy érez. Megtanulsz úszni ebben a gigantikus áramlatban, mely minden nap új dolgokat tár eléd, új víziókat. Láttuk, hogy minden tudást hordoz, a sziklától a fáig, a rovar vagy a szél, és megtanultuk, hogyan leljünk boldogságra ebben. Ez egy perspektívaváltás. Nehéz mindannyiunk számára,  akik a kapitalista rendszerben születtünk és nevelkedtünk, hogy megváltoztassuk az életünket. De megismertük a létezés egy másik formáját, és tudjuk, hogy nem csak egy módon lehetünk emberek. Felfedezni a szépséget a másikban, megismerni és tiszteletben tartani azt, legalább olyan fontos.

Leave a Comment