A Place To Bury Strangers | Ez a szerelmem, ez a fájdalmam

Interjú Oliver Ackermannel, a zenekar frontemberével
Pszichidelikus rock, indusztriálba és nois-eba oltva: A Place To Bury Strangers
Pszichidelikus rock, indusztriálba és noise-ba oltva: A Place To Bury Strangers

Egy egészen különleges este lesz november tizennegyedike. Ilyesmire egész Európában nem kerül sor, csak az A38 Hajón: a sötét, beborulós rock két nagy amerikai jelensége lép fel egy estén. Egyikük a gyökereit a posztpunkban megtaláló trió, a gitáros-zajzseni Oliver Ackermann vezette A Place To Bury Strangers, mely egészen egyedi, és egészen zseniális amalgámját gyúrta össze a noise rocknak, az indusztriálnak és a pszichedelikus rocknak. A zenekar – akárcsak az este másik főfellépője, Chelsea Wolfe, akivel hamarosan szintén interjúzunk – új, idén megjelent lemezét mutatja be, melyről az énekes-gitáros-frontembert faggatuk.

Két éve már felléptetek Budapesten, a Gozsdu Manó Klubban. Milyen emlékeitek vannak arról a koncertről?

Leginkább az maradt meg, hogy egy őrült este volt! Elaludtam a klub mögött és nem tudtam, hogy jussak vissza. Emiatt olyan volt az egész koncert, mint belépni egy álomvilágba. Most pedig, hogy arról az estéről mesélek, úgy érzem, hogy a visszatérés pedig olyan lesz, mintha az emlékeimen keresztül átlépnék egy portálon, visszatérés ugyanabba az álomba. Nagyon várom már. Azt hiszem déja vu-m lesz.

Amikor egy interjúban arra kértek, hogy az A Place To Bury Strangers zenéjét egy filmhez hasonlítsd, te a Begottent (E. Elias Merhige 1990-es experimentális horrorja) választottad. Miért?

Amikor egy szakadt VHS-ről először megnéztem a Begottent, nagyon felbosszantott, de le is nyűgözött az egész. A néző fantáziájára bízta magát, hogy az határozza meg, mit is néz pontosan. Ezért pedig mindig is rajongtam. A hézagok, a torzítás, a füst és a különböző perveziók mind arra szolgálnak, hogy a képzeletem megtöltse a hozzájuk kapcsolódó pillanatokat engem izgató, foglalkoztató vagy épp megrémisztő dolgokkal. Ez a szerelmem, ez a fájdalmam. Senkinek sem tudok úgy mesélni arról, hogy érzek, hogy a másik fél ne gondolna bele, ő mit érez és reflektáljon az érzelmeire. Ezek leírhatatlan érzelmek és egy belülről jövő erő.

Mit mondanál, mi inspirál téged arra, hogy olyan zenét játssz, amilyet?

Rengeteg depresszív, elcseszett dolog történik a világban, a zenénkkel pedig egyszerre lázadunk ezek ellen és engedjük ki magunkból a felgyülemlett érzelmeket.

A három évvel ezelőtti Worship volt az első albumotok, aminek ti magatok voltatok a producerei, az új lemezen, a Transfixiationön viszont újra egy külső producerrel dolgoztatok, a Serena-Maneesh-tag Emil Nikolaisennel. Milyen volt a közös munka?

Tudtuk, hogy Emil a mi emberünk, szóval könnyű. Olyan volt, mintha szimplán csatlakozott volna a zenekarhoz pár napra. Minden ugyanolyan demokratikus maradt és mindannyian részt vettünk a munkában. Emil egy zseni és egy remek ember.

Hogy érzel most, visszatértek a do-it-yourself munkamódszeretekhez vagy a következő lemezen is szeretnétek együtt dolgozni valakivel?

Egy kicsit mindkettő. A Transfixiation nagy részét egyedül vettük fel és bizonyos fokig azt hiszem mindig így teszünk majd, de attól még rengeteg elképesztően tehetséges művész van a világban, akikkel szívesen dolgoznánk.

Mit jelent számodra az album (címe)?

Ugyanazt, amit számodra is.

Elektroműszerész is vagy, a Death By Audio alapítójaként effektpedálokat gyártasz. Volt már olyan, hogy meg akartad változtatni egy szám hangzását, ezért készítettél egy újfajta pedált?

Igen, történt már így, de fordítva is – néha egy effekt ihlet meg egy számot.

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy a Transfixiationön szeretted volna megragadni a koncertjeitek erejét és intenzitását. Hogyan próbáltad ezt meg, milyen módszerekkel? Mennyire változtatta meg ez a célkitűzés azt, ahogy dalokat írtok?

Több módszert is kipróbáltam. Például átépítettem a stúdiónkat úgy, hogy egyszerre akár nyolcvan sávot is rögzíteni tudjak. Így olyan dolgokat is fel tudtam venni, amit nem biztos, hogy ki lehet hallani egy élő fellépésen. Ha tíz mikrofont erősítesz a gitárerősítőre, az egész elképesztően súlyosan és vastagon szól. Szinte nem is hallasz tőle mást a felvételeken. Szóval úgy gondoltam, hogy ez talán jó módszer arra, hogy megragadjam a koncertjeink erejét. Egy bizonyos szintig működött is, de ami igazán bevált, az az volt, amikor szimplán nagyon erőteljesen elkaptuk a flow-t. A technológia abban a pillanatban nem számított, csak a zene és az önkifejezés. Szóval egy hónapig mást sem csináltunk, csak zenéltünk és felvettük, amit játszottunk, hogy egy elcseszett trippel felérő mennyiségű hangot és kísérletezést adjunk ki magunkból.

Mit mondanál, mit sikerült elérnetek ezzel a lemezzel, amit az eddigiekkel nem?

Szerintem sokkal spontánabb az egész és ez tetszik. Sokkal inkább hallani, hogy ez egy zenekar műve.

Mik voltak a legerősebb hatások a Transfixiation írásakor?

Leginkább a körülöttünk zajló élet. Akkoriban sok teljesen őrült, inspiráló banda játszott a házamban.

A koncertjeitek elképesztően intenzívek. Mi volt a legőrültebb dolog, ami a színpadon történt veletek?

Minden alkalom, amikor a közönség leráncigál minket a színpadról, elképesztő. Őrületes! Emlékszem, egyszer fejbevertem magam egy hangládával és ömlött a takony tőle az orromból. Dion pár napja a koncert hevében elhajította a basszusgitárját és fejen találta vele Robit.

Ez az európai turnétok egyetlen állomása, amikor co-headline felállásban játszatok Chelsea Wolfe-val.

Imádjuk őt és a zenéjét is! Már nagyon várjuk az estét!

Leave a Comment