Chelsea Wolfe | A valóságról akarok írni

Interjú az elektronikus gothic folk egyik legnagyobb egyéniségével
A kortárs art-pop egyik legfontosabb, legkülönlegesebb előadója: Chelsea Wolfe
A kortárs art-pop egyik legfontosabb, legkülönlegesebb előadója: Chelsea Wolfe

Egy egészen különleges este lesz november tizennegyedike. Ilyesmire egész Európában nem kerül sor, csak az A38 Hajón: a sötét, beborulós rock két nagy amerikai jelensége lép fel egy estén. Egyikük az “elektronikus gothic folk” egyik legnagyobb egyénisége, az alapvetően folkra épülő, de a gothic rockkal kacérkodó, helyenként súlyos drone-hatásokkal operáló dalokat játszó Chelsea Wolfe. A kortárs art-pop egyik legfontosabb, legkülönlegesebb előadója – akárcsak az este másik főfellépője, az A Place To Bury Strangers, akikkel szintén interjúztunk – új, idén megjelent lemezét mutatja be, ennek kapcsán faggattuk.

Tavaly már felléptél az A38 Hajón, milyen emlékeid vannak arról a koncertről?

Homályosak. Szeretek hajókon fellépni, érezni, ahogy hullámzik az egész hely és a víz mozgását alattunk. Ez utóbbit egyébként is gyakran érzem. Amikor stúdiózunk, gyakran elgondolkodom, hogy vajon víz van-e alattunk…

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy az idei, Abyss című albumod munkálatainál szeretted volna, ha vannak friss, új hatások, ezért dolgoztál rajta John Congleton producerrel. Milyen volt?

Szerettem volna, hogy az album súlyosabban szóljon, mint az eddigiek így mindenképp valaki olyannal akartam dolgozni, aki segíthet ebben. Általában mi vagyunk a saját lemezeink producerei, most is én és Ben Chisholm (a zenekar szintetizátoros-basszusgitáros-zongoristája) voltunk az Abyss társproducerei, de a Johnnal való munka ötlete egybevágott azzal a döntésünkkel, hogy a számok és a hangzás nyers és súlyos legyen. Szerintem a feszültség és az ötletek oda-vissza pattogtatása általában jó albumot eredményez.

Az Abyss egyik fő inspirációja az alvásparalízised volt.

Egész eddigi életemben alvászavaros voltam. Felnőttkoromban ráadásul elkezdtem alvási bénulástól is szenvedni, és ahogy az állapotom egyre rosszabb lett, a vele járó szorongás és az egész súlyossága egyre jobban kihatott a zenémre is.

Többször is emlegetted már a súlyos jelzőt, főleg az új albummal kapcsolatban. Mit jelent számodra ez a szó?

Sok dolgot… Természetesen, ahogy azt már említettem, szerettem volna, hogy a hangzás súlyos legyen, de ugyanakkor azt is, hogy a számok által csatornázott érzelmek is. A dalok témái már önmagukban nagyon súlyosak voltak, szóval meg kellett találnom a hozzájuk illő hangokat és hangzást. De talán egyes számok szellősebbek és pont a bennük rejlő üres terek teszik őket olyan súlyossá.

Az Abyssra feldolgoztad Jesse K. Phillips’ Arteries című számát.

Amikor először meghallottam, azonnal új szöveget és dallamokat kezdtem el írni hozzá és szerelmes lettem a számba. Jesse jóbarátom és szerencsére amikor megkérdeztem, hogy feldolgozhatom-e a dalt az új albumra, igent mondott. Így került rá az Abyssre a Color Of Blood.

Az Iron Moont egy kínai költő, Xu Lizhi egyik írása inspirálta, aki nem sokkal az elkészülte után öngyilkos lett, mert nem bírta tovább a gyári munkát. Hogyan inspirál téged a költészet?

Imádta a szavakat. Azért hagyta ott a vidéki szülővárosát, mert arrafelé nem voltak könyvtárak és nem volt pénze könyvekre. De amint beleszürkült a monoton gyári munkába, teljesen másképp érezte magát csapdába esettnek és elveszettnek. A költészete nagyon átélhető és emiatt kialakult egy bizonyos kép a fejemben, amiből az Iron Moon szövege született.

A Carrion Flowers klipjét – is – te rendezted, de ha választhatnál egy rendezőt, kit kérnél fel és melyik számhoz?

Tervezem, hogy újra együtt dolgozom Zev Deans-vel, ő rendezte az egyik korai számom, a Mer klipjét is. De szívesen dolgoznék Chris Cunningham-vel is. Hiro Murai is zseniális.

Melyik áll közelebb hozzád: a koncertezés vagy amikor új dalokon dolgoztok a zenekaroddal egy stúdióban?

Az évek során megtanultam, hogy mindkettőben van valami jó és rossz is. Imádom az egész kreatív munkát, a dalírás szabadságát, de aztán előadni őket újra és újra szintén nagy hatással van a kreatív munkára, így a két félből létrejön egyfajta körforgás – mint egy uroborosz.

A szövegeket illetően mi vonz azokban „az elbaszott dolgokban a világ bármely pontján, amikről senki sem akar beszélni és a gyönyörű dolgokról, amik az elbaszott dolgokkal egy időben történnek”?

A valóságról akarok írni… A saját valóságomról, de inkább a mások – sokszor rajtam túlmutató – valóságáról. A reménytelenséget akarom bemutatni, de kell némi remény és fény a zenémbe és az életembe, vagy az egész túl sötét lenne… a világ egy nagyon elbaszott hely.

Mely idei lemezeket szeretted/várod a legjobban?

Nagyon szeretem a Screature idei albumát, a Four Columnst.

One thought on “Chelsea Wolfe | A valóságról akarok írni

Leave a Comment