Az egykori Heaven Street Seven és a Pegazusok Nem Léteznek basszusgitárosa, Németh Róbert tavaly rukkolt elő első szólólemezével. A Nincsen mozgás az eseményhorizonton tizenkét felvétele egyrészt tiszteleg a dalszerző-előadó hazai hősei, a Cseh-Bereményi szerzőpáros, Víg Mihály és úgy általában is a Trabant/Balaton-dalok előtt, másrészt felidézi olyan zenekarok munkásságát is, mint a Belle & Sebastian esztrádos kamarapopja vagy a Kings Of Convenience akusztikus melankóliája. Élőben pedig az A38 Hajó intim hangulatú kiállítóterében csendülnek majd föl először a dalok Budapesten, egy különleges este keretében. Ennek kapcsán beszélgettünk vele arról, hogy hányféleképp is érezhetjük magunkat, miért érdemes beleugrani a sötétbe és arról is, hogy mit szólt Víg Mihály az Ott torony volt-feldolgozáshoz.
A Heaven Street Seven első lemezének, a Tick Tock No Fearnek két dalát is te szerezted, aztán viszont a szólólemezedig csak be-besegítettél mások dalaiba. Mi változott tavaly?
Valójában semmi. Pedig azóta – mármint a lemez elkészülte óta – is sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan jöhettek elő olyan ötletek, meg igények (mármint a dalkészítés és –rögzítés igénye), ami korábban nem, vagy nem annyira erősen, hogy abból valóban legyen is valami. Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy vannak dolgok, amik korábban fel-felmerülnek az emberben, de mondjuk csak így nagyon mélyen, gondolatszinten, vagy csak sporadikusan, és egyszer csak, varázsütésre, a helyükre hullanak és minden összeáll és elkezd működni. Jó vagy jobb ötletem vagy megfejtésem per pillanat nincs.
Hogyan állt össze az a csapat, akik végül besegítettek a felvételeknél?
Japánt meg Dodit nem nagyon kell indokolnom, azt hiszem – Japival a sok éves HS7-múlt, Dodival meg a pegazusos együttzenélés és barátság köt össze; a többieket az adott dalok jellege mentén választottam, de persze ők is olyanok, akikkel korábban már volt dolgunk egymással, meg/illetve akiknek a dolgait amúgy is nagyon bírom.
Mennyire más érzés úgy benne lenni egy zenekarban, hogy nem „csak” egy tag vagy, hanem lényegében te szervezed össze a produkciót, rólad szól? A kezdetektől fogva tudtad, hogy a saját neved alatt akarsz kijönni a dalokkal?
Nagyon rövid, tulajdonképpen szinte jelentéktelen hosszúságú hezitálás után, szinte egyből a legelején döntöttem el, hogy semmi faksznizás, ez a dolog a „rendes” nevem alatt fog futni és kész. Természetesen teljesen más szerep ez, mint basszusgitározni egy zenekarban, ahol egyébként nem én írom a dalokat, és nem nekem kell bizonyos – mind úgynevezett művészi, mind mindenféle szervezési és praktikus – kérdésekre válaszokat adnom. Néha elég fura, de hát, ha már elkezdtem, akkor ez van. A mikrofon előtt (vagy mögött?) állni, és gitározni, meg, mondjuk így, frontembernek lenni is totál új és furcsa szerep, de mostanában van bennem egy perverz élvezet, már ami a sötétbe ugrást illeti.
Ha valaki minden előzetes információ nélkül hallgatja meg a lemezt, alaposan meglepődhet: sem a HS7 britpopos-indie rockos, sem a Pegazusok Nem Léteznek karcos-melankolikusabb megszólalása nem dominál. Mondhatjuk azt, hogy ez az első lemez, ami teljesen téged és a te ízlésedet tükrözi?
Hát, az ízlésem egy részét. A HS7 mindenfelé tekergőző világa, meg a Pegazusoké is az én ízlésem. Tényleg ezerféle zenét szeretek, a Kraftwerktől Kendrick Lamarig, Neil Youngtól a Radioheadig, de valószínűleg, amikor egy szál akusztikus gitárral leülök dalokat írni, akkor ez jön ki. Igazából nincs rálátásom erre, nem tudatos döntések irányították a folyamatot.
Visszahallgatva a lemezt, mennyire van meg benned, hogy ezt vagy azt lehetett volna másképpen is, másabb hangszereléssel, így tovább?
Lehetett volna másképp is. Lehetett volna például egy a próbahelyen együttzenélő zenekarral összerakni a dalokat és hosszabb idő alatt kiérlelni a számokat, de akkor és ott – amikor a dalok születtek – azt éreztem, hogy ezeket ott és akkor, egyből vagy nem sokkal a dalok születése után kell felskiccelni – még a hozzáadott hangszerelési elemek is viszonylag gyorsan elkészültek és összeálltak.
Egyáltalán, közel húsz évnyi HS7 és a Pegazusok Nem Léteznek mennyire tudott felkészíteni a saját lemezed felvételeire? Előny vagy hátrány volt inkább ez a fajta „háttér”?
Valamennyire igen, bár mélyebben sosem vettem részt a lemezek felvételeiben, többnyire csak feljátszottam a szólamaimat és aztán érdeklődve figyeltem az ügyes és hozzáértő barátaimat és szakembereket, akik elkészítették a hangfelvételeket, miközben egyébként, mint zenehallgató és zenefogyasztó (úgynevezett „zenebuzi”) meg tökre érdekel a zenének az a része is, hogy hogyan áll össze a stúdióban, meg az, hogy milyen produceri kezeléstől miért válik ilyenné vagy olyanná a zene. Hogy csak egy példát mondjak: az Ott torony című dalban a berlini Bowie-lemezek hatására választottuk a Chamberlin nevű ős-mellotron hangszínét.
Olyan ember vagy, aki folyamatosan képben van a történésekkel, cikkeket ír, mondja a véleményét, zenél, koncertezik – ennek tükrében pedig van a lemez címének egyfajta fanyarsága. Mennyire gondolod egyfajta közérzeti pillanatképnek az albumot?
Hát azt biztos, hogy nem mondhatom, hogy nem gondolom annak: ott vannak a dalok a lemezen, ott vannak a sorok, amiket leírtam, bár az is kétségtelen – és akkor most nem szívesen mennék bele abba, hogy „mit gondolt a költő” -, hogy az ember sosem csak egyféleképpen érzi magát, úgyhogy maradjuk annyiban, hogy ezek ilyen jegyzetek, post-itek hangulatokról, amik mostanában sűrűn megtaláltak/nak, meg amik – más hangulatok mellett – amúgy is jellemzően megtalálnak.
Hogy jött az Ott torony volt című Balaton-feldolgozás ötlete? Víg Mihály mit szólt hozzá?
Víg Mihály tisztelője és rajongója vagyok. Az egyik legnagyobb magyar dalszerzőnek gondolom. Kábé a magyar Bob Dylannek. Amikor eldöntöttem, hogy lemez lesz, amikor viszonylag gyorsan eldöntöttem azt is, hogy egy Balaton-dallal mindenképpen kifejezem majd a rajongásomat. Azt nem tudom, hogy Mihály hallotta-e már a végeredményt – engedélyt kértem tőle, de a végeredményt még nem küldtem el neki. De ígérem, pótolom a mulasztást.
Januárban lesz két koncerted, látod már, hogy onnan hogyan tovább?
Igen is, meg nem is. Szeretnék további koncerteket, és nem csak Budapesten – egész pontosan, ott, ahol ez a többnyire meglehetősen kamarajellegű zene érvényes és adekvát módon meg tud szólalni, akár klubokban, akár fesztiválokon. Aztán szeretnék majd egy klipet forgatni az I Love You, Budapest című dalhoz. Közben meg írtam már két új dalt is, de, ami a dalszerzést illeti, nincsenek határidőim, se elvárásaim. Ami az egészet illeti, miközben természetesen tök komolyan veszem annak a kezelését, ami már a kezemben van, szeretném olyan spontán módon folytatni, ahogy az egész elindult.
