Agnes Obel | Próbálok önmagam lenni
Melankolikus és intim kamarapop: Agnes Obel
A nagyszerű dán dalszerző-előadót, Agnes Obelt öt évvel ezelőtt már láthatta a budapesti közönség a Szigeten. Ezúttal egy – meghitt, személyes kamarapop dalaihoz talán jobban is illő – klubkoncertre tér vissza, hogy az A38 Hajó szervezésében az Akváriumban mutassa be tavaly megjelent Citizen Of Glass című lemezét. A zongorista, akinek hangi adottságait Kate Bushoz, dalszerzői kvalitásait pedig Anna Calvihoz szokás hasonlítani, nem csak a modern klasszikus zene szerelmeseit fogja elbűvölni május 29-én. De előtte még mesélt nekünk a családfájáról, transzparenciáról és arról, hogy milyen az ideális koncertdinamika.
Öt éve már felléptél egyszer Magyarországon, a Sziget fesztiválon. Milyen emlékeid vannak arról a koncertről?
Úgy emlékszem, hogy a fesztivál maga hatalmas. Talán a legnagyobb amin valaha jártam. Illetve emlékszem még Budapestre is, mert a koncert előtti napot városnézéssel töltöttük. Számomra ez utóbbi különösen érdekes volt, nem csak mert a családom gyökerei részben ide nyúlnak vissza, hanem mert akkor jártam először nálatok. De, őszinte leszek veled, a fellépésemből szinte semmi nem maradt meg.
Pontosan milyen családi gyökerek kötnek ide?
A nagyapám Budapesten lakott, de sajnos már nem él. Nem ismertem túlságosan, így magyarul is csak pár szót tudok. Azt hiszem, a zsidó negyedben lakott? Talán.
Akkoriban sokszor azt nyilatkoztad, hogy bizonyos értelemben még nem állsz készen arra hogy színpadra állj és nem igazán állt még össze a fejedben, hogy milyennek is kéne lennie a koncertjeidnek. JEGYVÁSÁRLÁS
Igen, ez így volt, ahogy mondod. Nem igazán álltam még készen arra, hogy színpadra álljak és koncertezni kezdjek. Mégis, másfél évig turnéztam a Philharmonics dalaival, pedig semmi tapasztalatom nem volt például arról, hogy milyen egy fesztiválon fellépni! De utána sokat gondolkodtam azon, hogy mit szeretek a koncertekben, milyen hangzást szeretnék, melyek az előadók, akiknek a színpadi jelenléte megfog és miért pont az övéké – így pedig szépen lassan összeálltak az elképzeléseim. De legalábbis kevésbé véletlenszerűek lettek a fellépéseim. Ami nagyon fontos számomra például, az a jó hangzás, nagyon sokat gondolkodom rajta, hogy az hogy lenne a legjobb minden este. Illetve a dinamika, és annak változásai. Szeretem, ha valami intimebb dologból kibomlik egy grandiózusabb, emelkedettebb szakasz, majd abból megint más következik és így tovább; ez egy olyan dolog, amit a legtöbb koncertből hiányolok, de próbálom beépíteni a sajátjaimba. Emellett próbálok önmagam lenni. Nincs begyakorolt rutinunk, például. Igyekszem azt mondani, amit az adott pillanatban odaillőnek és helyesnek érzek, még akkor is, ha az a közönség és számomra is meglepő lehet. Jobb, mintha a koncertjeim inkább színházi estekre hasonlítanának a tekintetben, hogy mindig ugyanaz történik, ugyanazokkal a mondatokkal. Szeretem, ha átjön az előadó személyisége, ha a fellépés után lesz egy képem arról, hogy ki is ő – de ez csak akkor működik, ha nem készülsz előre és kimondod amit éppen gondolsz. Én legalábbis igyekszem ezt tenni. Nem túl egyszerű, de próbálkozom.
Saját bevallásod szerint a tavalyi lemezed, a Citizen Of Glass volt az első, aminél nem a kész dalok alapján alakult ki a koncepció, hanem fordítva – előbb megfogalmaztad a vezérfonalat és utána kezdtél csak számokat írni. Változtatott ez azon, ahogy nekifogtál a munkának?
Igen. Szerettem volna valami mást csinálni, mint eddig, új területeken is kipróbálni magam, fejlődni. Félre ne érts, nagyon szeretem a másik két albumomat is, de szerintem jót tett, hogy most nem csak „összeválogattam” a dalokat. Már az ötlet is, hogy legyen egy koncepció, amire épül majd a lemez is egy kihívás volt számomra. De rengeteg új hangszert is vettem, plusz másképp írtam számokat, nem zongorán, hanem másmilyen billentyűs hangszereken, például cselesztán. Mindenkinek, aki változtatni akar vagy csak kipróbálni új dolgokat, csak ajánlani tudom, hogy próbáljon ki egy új hangszert.
Mit mondanál, mit tanultál ebből az újfajta hozzáállásból és munkamódszerből?
Hogy hiába van egy koncepciód és egy elképzelésed, hogy hogyan kéne hangzania az egésznek, attól még nem lesz minden könyebb. A végeredmény pedig néha távol van attól, amit eredetileg elképzeltél. De ne érts félre, a Citizen Of Glassen dolgozni egy varázslatos élmény volt.
Mi fogott meg a német „gläserner bürger” fogalomban? (A terminus arra vonatkozik, hogy mekkora privát tere van az egyénnek az államban, illetve hogy mennyi tudható az egyén testéről biológiai értelemben.) Szerinted jó irány az, hogy egyre inkább elvárás, hogy minél transzparensebbek legyünk?
Szerintem naivitás azt gondolni, hogy mindent tudunk magunkról. Sőt, nekem meg győződésem, hogy bizonyos értelemben minden ember rejtély maga számára. Tehát nem is tudunk egyre transzparensebbé válni. De eközben mégis egy olyan kultúra épül, ami ennek az ellenkezőjét állítja, hogy mindent meg tudsz mutatni magadból. Azért van szükségünk a művészetre, mert (itt elkezd dánul fogalmazni pár pillanatra) – szóval azért nincs jó kifejezezés a művészetre, mert minden, ami művészi, az idioszinkratikus is, sok rétege van, komplex; amivel az emberi elme nem mindig hajlamos foglalkozni. Fontos, hogy emlékezzünk ezekre a nüanszokra és odafigyeljünk rájuk, főleg a mostani énközpontú világban, ami hajlamos mindent leegyszerűsíteni. Egyfelől jó, hogy mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy kifejezze magát és azzal sincs bajom, ha megtalálja a közönségét – de ez nem jelent rögtön egy bizonyos minőséget is. Az, hogy valami művészieskedő, még nem művészi és mintha sok emberből hiányozna bizonyos fokú kritikai érzék. Ezért szeretem például Németországot, ahol az emberek nagyon kritikusak tudnak lenni. Dánia például ennek az ellentéte, ami szerintem nem annyira egészséges.
Ez egybevág azzal, amit nemrég nyilatkoztál, hogy ha Dániában maradsz ahelyett hogy Berlinbe költözöl, valószínűleg más emberek álmait valósítod meg a sajátjaid helyett.
Igen. Szeretem Berlinben, hogy itt sokkal nyitottabbak az emberek, mint odahaza. Talán mert itt rengeteg különböző kultúra él együtt vagy mert a skandináv országokhoz képest alacsonyabb az összkomfort. Tudod, én olyan vagyok, mint egy gomba, mindent felszívok, ami a környezetemben van és fontos számomra a szabadság, hogy azt érezzek, amit akarok – ezek pedig itt mind adottak.
