Feljövőben az ausztrál progmetál | Caligula’s Horse

Ausztrál invázió a Dürerben: a Circles, az I Built the Sky, és az itt látható Caligula’s Horse érkezik Budapestre október 21-én

Egyre bővülő és fejlődő progmetál szcénából érkezik a Dürer Kertbe az A38 Hajó szervezésében három ausztráliai zenekar, a Caligula’s Horse, a Circles, és az I Built the Sky. Közülük a legelsőt, egyben az október 21-i este headlinerét kérdeztük országuk zenei szcénájáról, az őket ért hatásokról és történésekről, és persze új lemezükről. Jim Grey énekes és Dave Couper basszusgitáros mesélt nekünk, és végül Sam Vallen gitáros is beszámolt doktori disszertációjának állásáról.

A Shining előtt már játszottatok az A38 Hajón. Hogyan emlékeztek vissza arra az estére?
Csak jó emlékeink vannak a 2015-ös vizitünkről, a helyszín király volt. Öröm volt ott játszani, a magyar rajongók pedig nagyon barátságosak, és legalább annyira megőrülnek koncerten, mint az otthoniak. Érdekesség, hogy külön-külön mindannyian jártunk már Budapesten előtte, így sok sztori volt, amit el tudtunk mesélni egymásnak a városról. Természetesen nagyon várjuk a Dürer Kertes koncertet is.

Sok nagy zenekarnak nyitottatok már. Melyekre vagytok a legbüszkébbek?
Az Opethtel Európában turnézni volt a legnagyobb megtiszteltetés. Évek óta imádjuk őket, egy új stílus világát nyitották ki előttünk. Játszottunk már velük korábban Ausztráliában is, de a svájci koncertek életre szóló élmények voltak.

Meséljetek kicsit az ausztrál progmetál szcénáról!
Figyelő szemmel követi a szcénát a világ, és van is rá oka. Mi, aussik sokféle progresszív zenét csinálunk amellett, hogy nálunk is bőven vannak más tollával ékeskedő és egy skatulyában mozgó előadók, de az egyéniség nagyon sok helyről átjön. Emellett barátságos és összetartó a közeg. Rengeteg barátságot kötöttünk az otthoni turnékon, néhányan jönnek a mostanira is velünk.

Az elmúlt két évben több tagcserétek volt: Adrien jött gitározni, Josh dobolni. Hogyan találtátok meg őket? Zac és Geoff miért mentek el?
Zac mindig is nagyon pörgős srác volt, és eljutott egy olyan szintre zeneileg, hogy a fejlődés érdekében csak a saját zenekarára, az Opus of a Machine-re akart fókuszálni. Kurva jó is lett a legutóbbi albumuk, a Stray Fire. Geoff története kicsit más – nála mások voltak a prioritások, mint nálunk, ami a turné során több problémát hozott felszínre. De most ott tartunk, hogy jobban szólunk, mijnt valaha: Josh kőkemény, öröm vele egy színpadon lenni.

Adriant már évek óta ismerjük, játszottunk is egy turnén vele egy korábbi zenekarommal, az Arcane-nel, és több klipet is rendezett már a C-Horse-nak. Így mindketten gyorsan beilleszkedtek a zenekarba.

Ők mennyire vonódtak be a tavalyi lemezetekbe?
Azt még teljes mértékben Sam és én írtuk. De nekik köszönhetően sokkal nagyobb kaland volt az egész, mert figyelembe kellett vennünk az ő stílusukat és képességeiket is. Dobtémákat írni egy olyan zenei képességekkel rendelkező embernek, mint Josh, megtiszteltetés.

Honnan jött az album koncepciója?
Erről pont van egy interjúsorozat az Inside Out YouTube-csatornáján, de elmondom itt is röviden: maga az ötlet egy családi nyaraláson jutott eszembe elalvás előtt. Életem legjobb “oké, akkor most emiatt nem fogok tudni aludni”-pillanata volt. Amint volt lehetőségünk, le is ültünk Sammel megbeszélni a pontos koncepciót és a karaktereket. Aki kíváncsi többre, tényleg mindent megtalál azokban a videókban!

Keményebb és sötétebb lett ez a lemez, mint a korábbi anyagaitok. Miért?
Így tudott megfelelően reflektálni a sztorira a zene. Ebben mindig is igyekeztünk koherensek lenni. A zene ebben ugyanolyan fontos szerepet játszik, mint a szövegek. Egyik dalszövegem sem mesél el pontosan egy sztorit, de mindig arra törekszem, hogy a képi és érzelmi világ tökéletessel passzoljon a történeti ívhez. Egyes fejezetek finomabbak és optimistábbak, mások tragikusabbak és sötétebbek, ezt követi le a zene is.

Remek borító készült hozzá, mesélj arról is!
Egy ír művész, Connor Maguire csinálta. Mondtuk neki, hogy mit szeretünk az ő munkáiban, és hozzátettünk néhány elképzelést az album átfogó tematikájáról. Az összes dalszöveget és egy alapos briefet is kapott hozzá, ezért annyira nem volt nehéz dolga, ami már az első skicceken is látszott: imádtuk a közös munka minden pillanatát vele.

A 15 perc fölötti Graves c. dalról jut eszünkbe: mi a kedvenc 10+ perces dalotok?
Őszintén szólva én nem szeretem azokat a dalokat, amelyek indokolatlanul tartanak olyan sokáig. Szerintem a Graves-nek olyan sok mondanivalója, és olyan összetett zenei íve van, hogy fel sem tűnik, hogy negyed óránál is hosszabb. Nyilván törekedtünk arra, hogy ne keltsen olyan érzést az emberekben, amilyet bennem sok hosszú dal.

Amiket másoktól nagyon szeretek ebben a “műfajban”, az a Forced Entry a Leproustól, a Deliverance az Opethtől és a The Edge of Everything a Sleepmakeswavestől.

Dave, azt olvastuk, hogy az egyik legnagyobb bűnös élvezeted a Heaven is a Place on Earth Belinda Carlisle-től. Meg tudnád győzni a többieket arról, hogy feldolgozást csináljatok belőle?
Egyáltalán nem bűnös élvezet! Büszkén vállalom, hogy ez volt életem egyik első dala, amit énekeltem ötéves gyerekként, még azelőtt, hogy elkezdtem John Farnhamet utánozni – az akkor jött, amikor megjelent az Age of Reason albuma. Feldolgozás-ügyben meg inkább arról próbálom meggyőzni a srácokat, hogy csináljuk meg a Solid Rockot Goannától.

Még mindig játszol hegedűn is?
Hát, pár hónapja elővettem sörözés közben, de a játékom arról tett tanúbizonyságot, hogy az már rég nem hangszeres játék. Az Into the White-dalunk instrumentális átvezetőjét próbáltam eljátszani rajta, de annyira szarul ment (és erről sajnos videós bizonyíték is van, amit most inkább nem küldök át), hogy az eredeti felvétel hegedűse annyit írt Facebookon, hogy nem vagyok egy Tim Charles a Ne Obliviscarisból. Ünnepélyesen jelentem, a turnéra nem hoztam a hegedűmet, leginkább a ti érdeketekben.

Sam, és a te PhD-del mi újság? Milyen tudományterületen kutatsz?
Körülbelül fél évem van még hátra a doktori megszerzéséig. Több témában kutatok, írok és tanítok, de a disszertációm a progresszív rockról szól, különösen arról a hullámról, ami a Beatles-től és a Beach Boys-tól indult. Azt állítom, hogy a könnyűzene reprezentációja ebben az időben nagy fejlődésen ment keresztül: kevés stílus és nagy kiadók dominanciája után művészeti sokszínűség jött – ez olyan ideológia, ami messze túlmutat a szimpla progresszív rock esztétikáján és karakterisztikáin. Pontosabban kritikát fogalmazok meg a ’70-es évek egy stílusba ragadt progresszív rockjával szemben. Nem zenei kritikát, hanem azt, hogy milyen könnyen, olykor alaptalanul dobálóztak a “progresszív” szóval a könnyűzenei diskurzusokban a hetvenes évektől kezdve. Reméljük, márciusra megleszek vele, meglátjuk!

Leave a Comment