Elhunyt az A38 csapatának egyik legfontosabb, leghosszabb ideje velünk dolgozó, kulcsfontosságú munkatársa. Hivatalosan Ponyiczky László televíziós gyártásvezetőről beszélünk, de ő ennél sokkal, de sokkal több volt.
Ponyit úgy ismertük meg, mint egy mindig vidám, kedves, emelkedett hangulatú, közvetlen, édes embert, akivel az égvilágon mindenről lehetett okosan és élvezettel beszélgetni. Jártas volt valamennyire a világ minden dolgában, mindenbe belelátott eseménydús, szorgos, kalandos élete során, s amit látott, azt meg is értette, fel is dolgozta, s később fel is használta gondolkodásában, munkájában, életében.
Visszagondolva rá talán szokatlan hasonlat jut eszembe: hogy ő volt a mi csodarabbink. Akinek mindig volt egy jó szava, bátorító ötlete, kedves tréfája, bölcs meglátása, szavakkal, mosollyal, gesztussal nyújtott lelki simogatása. Nem tett semmi eget rengetően különöset, ha ez önmagában nem az, vagy éppen ettől az. Hisz ha valami elakadt, nehézség támadt, értetlenség, harag, besértődés, késés, félreértés, feszültség történt, mindig ott volt ő, hogy megmagyarázza, miért is jó az, miért előnyös, értelmes, célszerű, elfogadható, hasznos. Ha úgy vesszük, akkor éppen ettől volt ő maga a csoda, az összekötő láncszem, az irányító, a stratéga, a belátó, a kötőanyag, aki mindig, de mindig ott volt, ahol kellett, amikor kellett.
S minden rossztól el tudott vonatkoztatni. Ha gond volt egy leadott filmmel, akkor arról mesélt, éppen milyen prózát ír, ha gond volt egy teljesítménnyel, akkor arról, hogy milyen családi anekdotákat örökölt népes, gazdag, szeretett felmenőitől és családjától. Ő volt az, aki ötvözni tudta Rejtő Jenő abszurd humorát a hétköznapi valóságunkkal, aki örömét tudta lelni egy közepesen sikerült koncertben is, mert ha akart, bele tudott látni többet, s ő volt az, aki még súlyos betegen is bátorította a többieket, megoldásokon gondolkozott és fejlődési útvonalakat vizionált.
Szinte hihetetlen, de még a rettenetes, súlyos betegség se tudta megtörni. Még az utolsó napjaiban is telefonon részt vett értekezleteken, még betegágyából is irányította a dolgokat, hogy azok jó irányba menjenek. Soha nem panaszkodott, tudta, ha a helyzet rossz, az is csak relatív dolog, bizakodni kell, s tenni, hogy jobb legyen. S mosolyogni, örülni az életnek, mint különös utazásnak, amelyen ő egy igazi, az út minden ízét, kalandját, eseményét bátran, érdeklődve, izgalommal és örömmel fogadó Nagy Utas volt, akivel valóban nagy megtiszteltetés hosszan és jól együtt hajózni.
A betegágyán ugyan megjegyezte, hogy a sok évtizednyi dohányzás volt az, ami kikezdte az egészségét, s hogy azért kár volt, az valóban nem érte meg, de a többi az életében mind olyan, amit ma is ugyanúgy vállalna, tenne, megélne.
Jó utat Lacikánk! Hiányozni fogsz, azaz máris hiányzol, de nagyon.
Egyszer a túlparton még találkozunk! Addig is őrizzük emlékedet, derűs egyéniségedet, s erőt merítünk örök optimizmusodból!
