Téveszme | A jelszó a türelem és az akarat
A leginkább meghatározó zenekar a szubkultúrában: Téveszme
Kétség sem férhet hozzá, hogy az utóbbi öt év legfontosabb hazai hardcore/punk zenekara a Téveszme. Az egri banda ugyan már tizenhárom éve létezik más-más felállásokban, de az ezredforduló óta nemcsak egy egész generáció hangja, hanem az itthoni szubkultúra legnagyobb közösségszervező jelensége, ami felkarolja a feltörekvő hangokat és dalaival a mindennapi élet viszontagságai ellen szólal fel. December tizenhatodikán pedig az A38-on zárják az évet a speciális programmal készülő Shell Beach-csel és az itt debütáló All But One-nal, ami Bodor Máté (Leander Kills, Alestorm) rejtélyes új projektje. Ezek kapcsán beszélgettünk az énekes Nagy Viktorral kihívásokról, tehetséggondozásról, a zenekar jövőjéről és még sok másról.
Legutóbb a nyáron léptetek fel Budapesten, a Dürer Kertben, egy minifesztivállá nőtt esemény főzenekaraként. Hogy emlékeztek vissza erre a bulira, illetve mennyiben fontos számotokra a tehetséggondozás, és a feltörekvő zenekarok segítése?
A buli iszonyat jó volt, izzadtunk, mint a kömlei halott. A magam részéről azért imádom ezeket az estéket, mert kötelező jelleggel, „hivatásból” partyznom kell, és erre amúgy már egyre kevesebb lehetőségem van. Itt találkozom mindenkivel, akit kedvelek, vagy jó barátomnak tartok, és amúgy esélytelen lenne összefutnunk más körülmények között. A tehetséggondozás mint küldetés viszont soha nem merült fel bennünk. Tulajdonképpen szinte sosem zene, mindig „pofa” alapján (kedveljük-e a zenekart akivel játszunk, illetve részükről is így van-e irányunkban) szervezgettünk kölcsönösen megmozdulásokat. Azt gondolom, hogy ma már nincs az a tehetség, aminek gondozásra lenne szüksége. Sokat ismételt közhelynek hangzik, de ha vannak jó ötleteid, minimális akaraterőd, minimális felszerelésed meg internetkapcsolatod, akkor kis túlzással senki nem állíthat meg, ha tényleg tehetséges vagy.
Ha már ez szóba került, kiket tartotok a legizgalmasabb friss zenekaroknak a hazai hardcore/punk szubkultúrában, akik kiérdemelhetik a figyelmet, és akik mögé szívesen beálltok?
Hát, peches szitu, de pont az az ember válaszol a kérdésekre, aki alig hallgat zenét. Azt tudom, hogy a PETOFI, Hanoi, Fucklikebunnies, Stubborn jó haverjaink, és lehet velük csapatni, illetve régi öribarijainkból verbuválódott egy új egri banda, a Nemecsek, bár elvileg kis betűvel kéne írni, szóval nemecsek. Velük ráadásul egy teremben is próbálunk, szerintem használják is a cuccainkat suttyomban, néha meg megkínálnak minket gittel, hogy most már rágjuk mi is. Have No Clue-ról fogalmam sincs (ba-dumm-tss), pop-punkot játszanak, ami eleve egy nem létező műfaj, és mindezek ellenére jól művelik, szóval alapjáraton is kiérdemlik a figyelmet. Van továbbá még a Counter Clockwise, akik az óramutató irányával ellentétesen játszanak, de ennek ellenére előrefelé haladnak, és már vannak szeretve a különböző közösségi oldalakon. És vannak, akik nem frissek, de kiérdemlik a figyelmet: Kozmosz. Na, őket mondjuk pont hallgatom is.
Utoljára két éve adtatok ki hanganyagot – mi határozta meg az elmúlt időszakot a Téveszme életében, és hogyan emlékeztek vissza az idei évre?
Ritkán próbáltunk, még ritkábban koncerteztünk, és még ritkábban írtunk új számokat. Az a pár koncert viszont iszonyat emlékezetes volt, előtte-közben-utána, főleg a már említett kötelező partyzásfaktor miatt. Azért is jó zenekarban játszani, mert olyan élményekben lehet részed, amit semmilyen más úton nem tudnál megtapasztalni. Persze ez a világon minden más dologra is ugyanígy jellemző, de na, értsd jól.
Mi tartja működésben még mindig a zenekart, és milyen új kihívások állnak még előttetek? Azt nyugodtan mondhatjuk, hogy az elmúlt öt évben magasan ti vagytok a legnépszerűbb magyar nyelvű punk rock zenekar az itthoni színtéren, de hogyan újul meg a mondanivalótok, mi inspirál benneteket?
A legfontosabb a barátság, aminek az alapjaira épült az egész banda kicsivel több, mint egy évtizeddel ezelőtt. A zenélés másodlagos volt mindig is, bár sajnos ma már szinte csak a próbateremben és koncerten találkozunk, de ezen igyekszünk javítani. ‘Hálistennek ötletekért nem kell a szomszédba menni, épp elég inger ér minket, hogy hangszert vegyünk a kezünkbe. Norbi egy riffgyár, hoz ötleteket, közösen összepakoljuk a számszerkezeteket, majd mindenki feltölti és kiegészíti azzal, amit jónak érez. Szöveg terén meg, ha észrevetted, nem sok megújulás van, dühös vagyok és rinyálok továbbra is, mint egy fürdőskurva.
Ha mai fejjel kellene értékelnetek az eddigi lemezeiteket, albumról-albumra haladva mit emelnétek ki pozitívumként, és min változtatnátok?
Ja, hát botrány, ahogy néhány anyagunk szól, de ezt csak azért mondom, mert sokan mondták, engem és a botfülemet speciel nem zavarja. Amúgy szerintem semmit nem változtatnék, én szeretem, ha valami csetlő-botló, mert akkor könnyes szemmel lehet nosztalgiázni rajta. Zeneileg szerintem érettebbek az újabb anyagok, ami annak köszönhető, hogy végleg letettem a gitárt, és Norbi írogatja serényen a fogós riffjeit (illetve rászólunk random gitárreszelése közben, hogy „jó, ezt jegyezd meg!”, és jobb esetben megjegyzi), valamint nekem az is tetszik, hogy Rozsi a gyorsabb témákat preferálja, amit szerintem mind jobban preferálunk.
Azt talán mondhatjuk, hogy viszonylag szétszóródva éltek az iránytű különböző irányaiban, de mennyire nehéz összehangolni így a terveiteket, és miben tudjátok könnyíteni így az életeteket?
Nagyon nehéz, és semmiben se könnyíti a zenekar létezését. Sőt, sokkal inkább nehezíti. De ez ilyen, ha harminc körüli tagokból áll egy zenekar, ami nem a zenélésből él. Érdemes ezt úgy felfogni, mint egy korszakot: volt a tinédzserkori banda, ami deszkázások után összeállt valami random penészes próbateremben, vagy megpróbált valamelyik tag szobájában GuitarPro-hangzást megszégyenítő demót felokádni mp3-ban, Aztán volt a korszak, amikor már volt némi kereset, és volt lehetőség stúdióra, illetve már öregek voltunk deszkázni, és az arra szánt idő szükségszerűen a zenekarra fordítódott. És igen, van a mostani, amikor az egzisztenciális kérdések a küszöböt döngetik, és téridőbeli szakadékok tátonganak a tervek és a megvalósulás között. Ha engem kérdezel, ezek az akadályok maximum lassítani, de semmiképp sem gátolni tudják a folyamatot. Szóval a jelszó a türelem és az akarat.
Az A38-as koncerten az All But One és a Shell Beach nyit előttetek – mi alapján esett rájuk a választásotok, és ti mivel készültök a koncertre?
Ja, All But One-ékhoz egészen szoros barátság köt minket, és ez lesz a (tényleg) verítékes munkájuk első gyümölcse, szóval ott akarok lenni, amikor leszüretelik. A Shell Beach meg már akkor szimpatikus volt, amikor rájöttem, hogy az egyik kedvenc filmem után kapták a nevüket. Mi meg csapatni akarjuk, kirúgni a hajó oldalát, de ezzel szerintem a másik két banda is így van.
Milyen terveitek vannak jövőre?
Nem tervezünk, csak igyekszünk… De azt nagyon!
