Rengeteg érdekes zene létezik a világon. Viszont a világ idegen kultúrák iránti befogadóképessége a globalizáció ellenére is nagyon konzervatív maradt. A könnyűzenei piacot már hetven éve az angolszász előadók uralják. Az Európa kulturális sokszínűségét szorgalmazó uniós törekvések sem tudják felturbózni az öreg kontinens zenéi iránt való kölcsönös érdeklődést, ne is beszéljünk a filmipar válságáról. Egy ruhr-vidéki német zenekar nagyon ritkán koncertezik Elzászban és fordítva. Egy ennyire zárkózott világban nem csoda, hogy alig tudunk valamit az ázsiai, afrikai, vagy akár latin-amerikai zenékről. Pedig nagyon sok kincsre lelhetünk. Az A38 blogjának Eltűnt zenék nyomában című cikksorozatunk célja, hogy a blog olvasóihoz közelebb hozzuk az idő által felemésztett és tőlünk távolabb eső országok könnyűzenei kultúráját. Első ilyen állomásunkon a chilei pszichedelikus zenéket mutattuk be, most pedig Délkelet-Ázsiába kalandozunk, az Aranyháromszög kellős közepébe.
Az Aranyháromszög – a világ második legnagyobb ópiumtermelői övezete, mely négy országot foglal magába: Thaiföldet, Vietnamot, Laoszt és Mianmart. Mind a négy ország története és könnyűzenei evolúciója egyszerre volt közös és eltérő. A vietnami háború óriási hatással volt a rock zene térhódítására Délkelet-Ázsiában. A Saigonban állomásozó amerikai hadsereg több tonnányi lőfegyver és robbanószer mellett, a rock n rollt is magával hozta Ázsiába. Más amerikai befolyás alá eső régiókban (pl. Törökországban és Kelet-Európában), a rock n rollnak és jazz zenének kifejezetten propagandajellegű céljai voltak. Gondoljunk csak a Jazz Ambassadors projektre vagy az Amerika Hangja rádióadásaira. Az ázsiai rockzene aranykora viszont nem tartott sokáig. Vietnamban az egyesítés, Kambodzsában a vörös khmerek, Mianmarban pedig a katonai junta vetett véget a rock n rollnak. Az ezt követő pusztítások ellenére szinte mindegyik országból maradt bőven kordokumentáció. Meglepő, de ezzel a gazdag hanganyaggal csak nemrég kezdtek el komolyan foglalkozni az amerikai, angol és német kiadók. Cikkünkben igyekszünk mindegyik országról egy rövid ismertetőt nyújtani hasznos linkekkel. Az indokínai kapocs révén az Aranyháromszögből nem hagyhattuk ki Kambodzsát sem, a régió talán legszínesebb zenei térségét. De haladjunk sorjában.
Kambodzsa
Thaiföld kivételével Kambodzsában maradt fenn a legtöbb zenei kordokumentáció, ami azért is meglepő, mert a vörös khmerek oly mértékű pusztításokat, ideológiai tisztogatásokat és népirtásig fajuló bűntetteket hajtottak végre, hogy azt hinnénk – itt aztán tényleg nincs mit keresnünk. Kambodzsa és talán az egész régió zenei története iránt a kilencvenes években lendült fel hirtelen az érdeklődés. Ez a jelenség két fontos eseményhez köthető. Egyrészt, 1996-ban a Parallel World kiadó gondozásában Cambodian Rocks címmel megjelent egy átfogó válogatáslemez. A lemez hanganyagát egy Angkorba látogató amerikai turista gyűjtötte össze magnókazettákon, majd adta át a kiadónak. Másrészt, az említett kiadvány hatására 2001-ben, Kaliforniában megalakult a Dengue Fever zenekar, mely új értelmezést adott a kambodzsai rock zenének. A Long Beach közeli Little Phnom Penh negyedből származó kambodzsai énekesnőjük (Chhom Nimol) pedig az éppen fénykorát élő ethno rock szcéna legújabb kedvence lett. A Cambodian Rocks válogatásnak és a Dengue Fever feldolgozásainak köszönhetően az elveszettnek számított kambodzsai zenék új életet kaptak. De most ugorjunk vissza az időben, vessünk egy pillantást Kambodzsa történelmére és tekintsük meg kik voltak a helyi rock szcéna legfontosabb szereplői.
Kambodzsa 1953-ban szakított a francia protektorátussal és kivívta teljes függetlenségét. 1954 és 1970 között, a Kambodzsai királyság idején a példátlan intellektuális és gazdasági reneszánsz volt a jellemző. Francia, amerikai és kínai hiteleknek köszönhetően Kambodzsa nagy fejlődés elé nézett, ám ahogy ez sajnálatos módon lenni szokott, a fejlődés gazdasági rétegződéshez és korrupcióhoz vezetett, mely a kommunizmus ideológiai térnyerését eredményezte. 1975-ben a vörös khmerek hatalomszerzésével hosszú, véres évek vették kezdetüket. A virágzó kambodzsai zenei szcéna legfontosabb alakjait vagy kivégezték, vagy nyomtalanul eltűntek. Jello Biafra & The Dead Kennedys szatirikus Holiday in Cambodia c. dalában a marxista ideológiát favorizáló amerikai hipster ifjúságot épp hogy nem a fenébe, hanem Kambodzsába küldené el nyaralni.
A Kambodzsai királyság és az amerikabarát Lon Nol kormányzása alatt, 1954 és 1972 között a kambodzsai zene nagyon sok impulzust kapott nyugatról. A khmer és thai-laoszi mor-lam zene I-IV-V akkord szerkezete szépen összeolvadt a rock n roll 4/4-es ütemével és a blues akkordmenetével. Így egy teljesen új zenét alkotva létrejött egy teljesen független helyi hatásokat magába olvasztó zenei szcéna. A kor legfontosabb előadói közül most kettőt szeretnék kiemelni.
Ros Serei Sothea a korszak legfontosabb női előadója volt. Relatíve rövid alkotói pályafutása alatt több mint 100 dalt szerzett, ám magánéletének utolsó éveit a homály borítja. Karrierjét a nemzeti rádióban kezdte, ahol duetteket énekelt egy másik neves kambodzsai énekessel, Im Song Seurmmal. Az 1970-es évek elején, a Dél-Vietnámból érkező nyugati zenék hatására a tradicionális balladákról a rock n rollra váltott. Sothea gyakran nyúlt angol és amerikai rock standardekhez, amit megfűszerezve a khmer népzene dallamvilágával teljesen átalakított, új ízt adva nekik. Haláláról nagyon keveset tudunk. Szemtanuk szerint egy Pol Pothoz közeli katonai tisztségviselő felesége lett. A vörös khmereket túlélő testvérei viszont az állítják, hogy Phnom Penh eleste után közvetlenül végeztek vele egy munkatáborban.
A korszak második fontos alakja Sinn Sisamouth, akit egyszerűen csak a khmer zene királyának titulálnak. Az ötvenes években a kambodzsai királynő személyes védenceként lépett fel a királyi udvar fogadásain és zenei rendezvényein, a hatvanas években pedig saját négyfős rock n roll zenekarával ért el országos sikereket. Zenéjében organikusan ötvözte a nyugati rockzene struktúráját, a latin ritmusokat és a khmer dallamvilágot. Az 1970-es puccsot követően Sisamouth az amerikabarát Lon Nol kormányt támogatva propaganda dalokat énekelt, kritizálva a királyi családot, amiért átadták az ország keleti részét a Vietkongnak. Sisamouth nyugati zenét játszott, jól művelt, kritikus szemléletű értelmiségi volt, vagyis első számú közellenség az 1975 nyarán hatalmat megkaparintó Pol Pot szemében. Sisamouthot 1976 júniusában a vörös khmerek a dél-kambodzsai Koh Thomban végezték ki.
Ros Serei Sothea és Sinn Sisamouth zenéjével rengeteg válogatáslemezen keresztül is megismerkedhetünk. A Cambodian Rocks albumon kívül tucatnyi változó minőségű anyag látott napvilágot. Az amerikai színész Matt Dillon első rendezésében, a Szellemek városa c. filmben is hallhatjuk az említett előadók dalait. Akiket elijeszt a sercegő hanganyagok minősége, vagy egy picit modernebb értelmezésben szeretne megismerkedni ezekkel a dalokkal, az a Dengue Fever lemezein keresztül is elkezdheti az ismerkedést.
A kambodzsai rock zenei szcéna aranykoráról amúgy mindeddig nem készült komolyabb tanulmány, ám tavaly, 7 éves intenzív munka után bemutatásra került John Pirozzi rendezésében egy remek dokumentumfilm Dont Think I Have Forgotten címmel. A film európai bemutatójára is hamarosan sor kerül, terveink szerint pedig a film Magyarországon az A38 Hajón lesz először bemutatva.
Vietnam
A háború miatt Dél-Vietnamban volt a legerősebb az amerikai kulturális befolyás. Az emigrációban élő vietnámiak a mai napig őrzik első Beatles, Creedence Clearwater Revival vagy Joan Baez lemezeiket, mint a régi szép idők emlékét. Ugyanakkor Dél-Vietnámban a kevésbé ismert nyugati elődadók zenéje is elég sikeresen rezonált a helyi ízléssel. Glenn Campbell vagy a Lobo zenéje a mai napig oszlopos része a saigoni karaoke bárok repertoárjának.
A történelmi szakirodalomban a vietnámi konfliktust egyszerűen „Amerika első rock n roll háborújának” hívják. A Dél-Vietnámban állomásozó amerikai katonák átlag életkora 19 év volt és többségük pokolba kívánta az egész háborút, távollétük során nem akartak elidegenedni saját generációjuktól. Ezért sok amerikai katona a rock zene segítségével próbált távolsági kapcsolatot ápolni hazájával és korosztályával. Az amerikai katonai rádióállomás (AFVN) adásai az idősebb tisztek könnyedébb klasszikus zenei ízléséhez igazodott (lásd a Jó reggelt Vietnám c. vígjátékban). Addig amíg a második világháborúban a zenének egységesítő szerepe volt, Vietnámban a sorozott katonák háborúellenes dalokat hallgattak. A bárokban vietnámi zenekarok angol nyelvismeret nélkül, de szorgalmas pontossággal adtak elő amerikai rock n roll dalokat.
Természetesen minden helyi rock zenekar az amerikaiak által kontrolált Dél-Vietnámban összpontosult és többségük a háború és az újraegyesítés után elhagyta az országot. A legismertebb vietnámi zenekarok is angol elnevezést választottak maguknak: The Dreamers, Elvis Phuong, Strawberry 4 vagy Billy Shane. Vietnám újraegyesítését követően ezeket a felvételeket megsemmisítették. Ama kevés felvétel, ami ebből az időszakból megmaradt, azt a hazájukba visszatérő amerikai katonák őrizték meg.
A saettlei Sublime Frequencies kiadó és egy San Franciscó-i lemezgyűjtő Rock Froust, Saigon Rock & Roll címmel összeállítottak egy teljesen egyedi kordokumentációként szolgáló válogatást. A válogatáslemez egyik fénypontja a Bich Loan és az Cbc Band. 1970-ben még a Rolling Stone magazin is ódákat zengett a zenekarról. Hangzásuk intenzív, Jimi Hendrix játékát idéző gitártémákra épül, míg a refrénben a Beatlesre jellemző „yeah yeah yeah” dalolászás veszi át a stafétabotot.
A lemez másik kiemelkedően fontos előadója Elvis Phur’ong. Phnam Ngoc Phương, vagy művésznevén Elvis Phurong már gyermekkorában aktívan érdeklődött a zene iránt. 17 éves korában, apja tervei ellenére nem ment Franciaországba tanulni, hanem hazájában maradt zenei karriert építeni. Első zenekara a Rockin Stars, már a hatvanas években nagy népszerűségre tett szert. 1968-ben jelent meg Elvis első szólólemeze Shotguns 26: Tieng Hat Elvis Phương címmel. A Saigon Rock & Roll lemezen szereplő Bai Ca Ngong (Őrült Dal) c. vietkongellenes dala az Észak-vietnami retorikát bírálja. Elvis jelenleg Kaliforniában él és egy EP produkciós cégnél dolgozik.
A kambodzsai szcénával szemben a vietnámi színtér elemzése egy fokkal nehezebb feladatnak bizonyul. Míg a kambodzsai Sinn Sisamouth és Ros Serei Sothea nem csupán rock zenei előadók voltak, hanem rádiós, televíziós sztárok, ráadásul jártasak a királyi udvarban, addig a vietnámi rock zenészek az amerikai kulturális behatás közvetlen részeként egy sokkal lazább közeget képeztek. Természetesen Vietnámban is voltak hasonló népszerűségre szert tevő előadók, de az idő múlásával népszerűségük nem olyan meghatározó, mint nyugati szomszédjaiké. Ugyanakkor a sorsuk is sokkal kedvezőbben alakult…
Mianmar
Egy országnak, mely India és Thaiföld között helyezkedik el biztosan nagyon csábító lehet a nemzeti konyhája. Így van ez a zenével is. Ugyanakkor Mianmar (régebben Burma) történelme és így zenei élete saját útját járta be. A Brit India részét képező Burma 1948-ban kiáltotta ki függetlenségét, ám a demokratikus köztársaság kora nem tartott sokáig. 1962-ben Burma szocialista szellemiségű katonai junta uralma alá került és a világ egyik legszegényebb országává vált. Így Burmát kikerülte a nyugatról érkező kulturális hatás, ami a hatvanas években oly jellemző volt Kambodzsára, vagy Dél-Vietnámra. Már az 1948-as Demokratikus Köztársaság kormánya is maximálisan igyekezte korlátozni az angolszász kultúra hatását. Ennek eredménye, hogy a 78-as fordulatú gramofonlemezek és a magnókazetták megjelenése között alig volt lemezkiadás, így kimaradt az LP-k és a 45-ös fordulatú korongok kora. A hetvenes évekre, a kazettaformátum megjelenésével Burmában felélénkült a zenei élet. A nyugati zenéket szintetizáló burmai muzsikát pedig egyszerűen „stereo”-nak nevezték. A boltokban nem árultak kész hanghordozókat, csak speciális helyeken, vagy underground kiadóknál lehetett kazettára készült dalmásolatokat szerezni. Yangonban a teázók váltak a zenei élet központjává. Ott volt a legtöbb vendég, ahol a leghangosabban szólt a „stereo”. A szabadság időszaka viszont nem tartott sokáig. A 70-es évek végén a dalszövegeket már csak a sajtócenzorokkal való egyeztetések után lehetett rögzíteni.
Akor egyik legnépszerűbb együttese a Playboy Group volt, mely elsősorban feldolgozásokat játszott és megismertette a burmaikkal a Beatles és a Doors zenéjét. A zenekar a nyolcvanas évekig volt aktív, több tucat albumot adtak ki kazettán, majd a 2000-es évek közepén újjáegyesültek. Than Naing – a zenekar frontembere, jelenleg egy yangoni (Burma korábbi fővárosa) építőipari cég tulajdonosa és a Mianmari Zenei Egyesület bizottsági titkára.
Másik ilyen formáció az 1973-ban alakult Thabawa Yinthwenge, melynek tagjai a san kisebbségi etnikumhoz tartoztak. A zenekar két alapító tagjának, az énekes Sai Htee Saingnak és a zeneszerző Sai Kham Laitnak felülmúlhatatlan szerepük volt a független burmai zene kialakulásában. Zenéjükkel nem csak a kisebbségi etnikumokat ösztönözték a zenélésre, hanem a feldolgozásokkal szemben a saját dalszövegek írását favorizálták. Dalszövegeikben, gyakran burkolt formában, éles szociális problémákat vetettek fel.
A 70-es és 80-as évek oly ismert burmai popzenészei, mint Maung Thit Minh, Thukhamain Hlaing és Ko Ne Win minden egyes dalszövegüket egyeztették a cenzorokkal. Többen közülük emigráltak. Az Oslóban állomásozó Mun Awng például a mai napig aktív emberjogi szerepet vállal.
Az 1988-as burmai felkelést követően a politikai elnyomás valamennyire csökkent, így a zenei kifejezésmód és üzenet is új teret kapott. A felszínre törő rengeteg pop zenekar mellett azért akadnak kincsek is. A 2000-es évekre egy elég jól körvonalazható punk szcéna alakult ki Mianmarban, amit egy német forgatócsoport sietett is dokumentálni. Alexander Dluzak és Carsten Piefke „Yangon Calling” c. 2012-ben megjelent dokumentumfilmje a mianmari punk zenész mindennapjait mutatja be a rokonok látogatásától, a zenekari próbákon át a titkos koncertekig. A film egyik rendezője a Der Spiegel online hasábjain is elemezte a punk és a szólásszabadság kapcsolatát Mianmarban.
Thaiföld
Thaiföld az egyetlen délkelet-ázsiai ország, mely soha nem vált nyugat-európai nagyhatalom gyarmatává. Az 1932-es vértelen forradalom után Thaiföld alkotmányos monarchiává vált, a következő hatvan éven keresztül azonban a rövid életű demokratikus kormányokat katonai puccsok döntötték meg, és javarészt katonai diktátorok vezették az országot. Ugyanakkor Thaiföldöt nem sújtotta se háború, mint Vietnámban, se népirtás, mint Kambodzsában, se tömeges elszegényedés és elnyomás, mint Mianmarban. Ezért is Thaiföldön maradt meg a legtöbb zenei archívum, Bangkokban a mai napig lehet régi bakeliteket, kislemezeket kapni az aranykor legnagyobb sztárjaival.
A 60-as évek thaiföldi gitár pop mozgalmát a The Shadows zenekar hatására árnyékzenének (shadow music) keresztelték el. Érdekes, hogy a Shadowsra hivatkoznak a török pszichedelikus zenék klasszikusai is. A mozgalom korszakalkotó előadói között P.M. Pocket Music, The Son of Payom Moogda, P.M.7, Jupiter és Johnny Guitar a hagyományos thai dallamokat a rock, surf, a-go-go, exotica, soul és blues elemeivel árnyékosították. A Subliminal Frequencies, a Subliminal Sounds és a Finders Keepers kiadók egy sor thai rock zenei válogatást adtak ki, minek köszönhetően elég átfogó képet kaphatunk a thai rock n roll korai éveiről, a pszichedelikus zenék kialakulásáról és a funk fúziójáról. A válogatások egyik csúcspontja „a thai húros zenék királyaiként” becézett bangkoki Johhny Guitar zenekar. Ezen kívül rengeteg feldolgozást találunk, hol egy Ray Charles dal, hol egy Kinks nótája kerül átfogalmazásra.
A válogatáslemezeken felvázolt thai zenei stílusok a Luk Thung (vidék zenéje) és a Luk Krung (város zenéje) határait súrolják. A rock n roll térnyerése ugyanis egybeesett Thaiföld drasztikus urbanizálódásával, Bangkok pedig a városi (értsd modern hangzás) és vidéki zenék (folklór) legfőbb olvasztótégelyévé formálódott.
Addig, amíg a thai médiában tarol az igénytelen pop zene és még mindig tart a karaoke láz, addig azért elvetve mégis akadnak új generációs pszichedelikus zenék. Vegyük csak ezt a thai esküvői felvételt, ahol egy bizonyos Khun Narin Phin Sing zenekar fellépését láthatjuk.
Laosz
Délkelet-Ázsia országai közül talán Laoszról van a legkevesebb információnk. Pszichedelikus rockzenei szcénájuk kialakulása hasonló módon az amerikaiak érkezésével kezdődött és távozásukkal végződött. A szomszédos országokhoz hasonlóan az 1975 után hatalomra kerülő Laoszi Népi Forradalmi Párt hatalmas pusztítást végzett, nem csak politikai ellenségei között, de ahogy ez sajnos lenni szokott, az értelmiségi körökben is. Meglepő, de Laoszban ma sokkal nehezebb archív zenei felvételeket találni, mint akár a háború sújtotta Vietnámban, vagy a vörös khmerek népirtását túlélő Kambodzsában.
A XIX. század végén Laosz, Kambodzsához és Vietnámhoz hasonlóan, a Francia Indokína része lett. 1954-ben a laoszi függetlenség és a Laoszi Királyság kikiáltása után, a francia csapatok az aktuális hatalom és a status quo megőrzésének céljából továbbra is Vietiánban állomásoztak, majd a vietnámi forgatókönyvhöz hasonlóan és a dominóelmélet értelmében hamarosan az amerikai hadsereg váltotta fel őket a helyi kommunista erőkkel szembeni harcban. Így a vietnámi események hatására Laosz is belesodródott a második indokínai háborúba. A Viet Minh támogatást nyújtott a Pathet Lao laoszi testvéri kommunista mozgalomnak és megszállta az ország keleti részét, mely Kambodzsa keleti területeivel közösen képezte a Ho Chi Minh ösvényt. 1975-ben Vietnám egyesítése után a vietnámi csapatok legyőzték a Laoszi Királyi Hadsereget, a királyt átnevelő táborba száműzték.
Laosz közös zenei örökséget ápol Thaifölddel, legyen az a hagyományos laoszi molam (mor lam), lam luang vagy lam ploen ének. Az utóbbi a thai falusi luk thung dalok hagyományaiból táplálkozik és legfőképp a thai és kambodzsai határ mentén fekvő Isan megyében terjedt el. Laosz rock zenei hagyatékából nagyon kevés maradt meg, ezeket is nagy nehezen lehet gyűjtőkön keresztül megtalálni, katalogizálni pedig szinte lehetetlen.
Minden zenei szcénát a legfontosabb szereplőin keresztül érdemes bemutatni. Az egyik ilyen fontos személyiség a jelenleg Franciaországban élő énekes Chanthara Outhensackda. Chanthara a Laoszi Nemzeti Rádió stúdióvezetője volt 1968 és 1975 között, így lehetősége volt jó minőségű hangfelvételek készítéséhez és hozzá tudott jutni nagyobb számban amerikai bakelitlemezekhez. Zenéjében kevésbé érezhető a laoszi népzene dallamvilága, annál inkább a helyi folklórra oly jellemző színházi dialógusokat imitáló formája.
A másik ilyen személyiség a vientiani születésű Kuntung Lathparkdy, vagy ismertebb művésznevén K. Viseth. 1970-ben egy laoszi tábornok által szponzorált iskolai zenekar tagjaként kezdte zenei karrierjét, majd tagja lett a laoszi katonai zenekarnak és létrehozta saját formációját. A hetvenes évek végétől aktívan vállalt el filmszerepeket is. Több lemeze thai nyelven készült és Thaiföldön látott napvilágot, ezért nem csak hazájában örvendezett népszerűségnek.
szerz.: Mr.Kozlov
