Wahorn András | Mindenre készen állok

Interjú az A38 Hajón megrendezett Wahorn fesztivál alkalmából
Wahorn András
A zene mostanában jobban érdekel: Wahorn András

Október 13-án nyílt és a hónap végéig tart nyitva Wahorn András Messzemenő következtetések című kiállítása az A38 Hajó kiállítóterében. Az öt nagyméretű, kifejezetten ide festett képből álló tárlathoz “minifesztivál” is kapcsolódik, amin Wahorn két aránylag friss zenekara, a Wahorn Airport és a Tapasztalt Ecsetek is koncertet ad. Az előbbi tévéfelvétellel egybekötött fellépése előtt beszélgettünk a művésszel a zenéhez való viszonyáról, a közös életről és alkotásról Tüttő Kata festőművésznővel, és arról, hogy mi minden inspirálja jelenlegi otthonában, Mezőszemerén. Az interjú a december 2-án az M2-n adásba kerülő koncertfilmhez készült. A Tapasztalt Ecsetek október 23-án lép fel az A38 Hajó kiállítóterében.

Honnan jött az ötlet, hogy egy kiállítással egybekötött koncertsorozattal mutasd be aktuális művészeti tevékenyégedet?

Ez úgy jött, hogy az A38 Hajó vezetőjével, Bognár Attilával harmincéves munkaviszonyunk van. A nyolcvanas évektől csináltunk koncerteket, készítettünk felvételeket, aztán a kilencvenes években Attilával több projektet vittünk végig, könyveket jelentettünk meg. És amikor megszületett a Wahorn fesztivál ötlete, megkeresetem Attilát, hogy mi lenne, ha ide a hajóra, ebbe a zenei és képzőművészeti központba festenék hat darab óriási képet a zenekaraimról, és a hat zenekar egy-egy este fel is lépne. Mert engem a zene mostanában jobban érdekel, mint a képzőművészet. Ebből aztán az valósult meg, hogy öt kép elkészült és két zenekar fel is fog lépni.

Melyik ez a két zenekar, milyen felállásban, és mi a kettő közötti legnagyobb különbség?

A két zenekarból az egyik a Wahorn Airport. A zenekar oszlopos alapító tagjai között van Román Péter nagybőgős, aki a magyar rock és jazz doyenje. És Weszely János, aki olyan – ahogy ezt Amerikában mondják – “seasoned drummer“, hogy az nagyon ritka ebben az országban. És hát itt vagyok én, Wahorn András. Rajtunk kívül van két tagunk, akik ezt a dzsesszes, finom hangzást átlendítik a kozmikus balansz túloldalára: a zörejzene két óriás mestere. Egyikük Sőrés Zsolt, aki cintányéron keresztül képes műfasszal brácsázni. Ilyen a világon nincsen! És rajta kívül a zenekarunk nemzetköziségét fejezi ki Oliver Mayne, aki egyenesen Nottinghamből érkezett – egyesek szerint, hát, Robin Hood leszármazottja. Ő a vibrafon nagymestere… lenne, de nem csak az, hanem ő a vibrafont átereszti elektronikán. Ilymódon egyesül a zaj, a zörej, az elektronika, a jazz a rock, professzionális zenészek részvételével, rajtam kívül természetesen, aki nem is vagyok zenész.

Wahorn András
Weszely János, Wahorn András, Román Péter

A másik zenekar, a Tapasztalt Ecsetek, épp ennek az ellenkezője. Ott mindenki festőművész – többnyire Munkácsy-díjas. Köztük van a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektorheyettese, van itt egyetemi tanár, és van Balázs Béla-díjas filmrendező. És én mint amatőr. A Tapasztalt Ecsetek zeneileg egészen más, mint a Wahor Airport. Nem annyira szofisztikált, inkább a jazzrock világát idézi… Tulajdonképpen ott folytatjuk, ahol Miles Davis 1973-ban abbahagyta. Hiszen ő, miután visszatért, már nem azt a kemény dzsesszrockot játszotta, mint azelőtt, hanem egy kicsit fellazult. Azóta sem folytatta senki, mi azonban a Tapasztalt Ecsetekkel folytatni fogjuk az október 23-i koncerten.

Ami az előbbi zenekart illeti, a Wahornt értjük, de az Airport mit takar?

A Wahorn Airport részben egy földrajzi helyet takar: Mezőszemere, Kossuth utca 12., ahol nekem egy futballpályányi területem van, egy repülőterem, ahova az ufók leszállhatnak. Ez a szellem föl- és leszállóhelye. A zenekar egyébként improvizatív zenét játszik. Teljes mértékben. Ezek a zenészek nem is kérdezik, hogy mit fogunk ma este játszani, mert tudják, hogy nem tudjuk. És amit játszottunk, azt soha többet nem játsszuk újból. Ezért a Wahorn Airport azt jelképezi, hogy itt felszáll a szellem, és utána leszáll.

Említetted, hogy a zene jobban érdekel mostanában, mint a képzőművészet. Miért vetted most a zene felé az irányt, és hol találkozik ez a két műfaj?

Tulajdonképpen nem tudom. Egész életemben nem nagyon döntöttem el – és nem is akarom eldönteni -, hogy mi vagyok. Azt csinálom, amit akarok, és olyasmiket, amikhez nem értek, és nem is akarok hagyományos értelemben “érteni”. Számomra a művészet az, amire senkinek nincs szüksége. A művészet az, ami nem volt, nem lesz, hanem van. Mindegy, hogy ez képzőművészet, film, zene, tánc, költészet vagy filozófia…

De valóban, egyszerre nem lehet mindent csinálni. Voltak idők, amikor csak rajzoltam vagy festettem, voltak idők, amikor csak filmeztem. Az utóbbi időben elsősorban a zene foglalkoztat. Régen a zenét másként fogtam fel: sokkal elementárisabban, nem annyira zenei oldalról, mint inkább gesztusként. Ráültem a zongorára, rugdostam vagy harapdáltam.

Most azonban a zene másképp érdekel, például elgondolkozom két hang viszonyán – bár még most sem tudom egészen pontosan, hogy hogyan nevezik ezeket a hangokat, de azt érzem, hogy valahova elemelnek engem. És a barátaim segítségével olyan izgalmas és érdekes, kifejezhetetlen zenei konstellációkat hozunk létre, amik engem mostanság nagyon lekötnek. Ugyanakkor ez megihleti a képzőművészeti tevékenységemet, ahogy a kiállítás képein is látszik.

A kiállítás egy része egyfajta együttműködés Töttös Katával. Mi van emögött?

Emögött minden van. Az egész életünk. Katával úgy ismerkedünk meg, hogy nyolc hónappal ezelőtt egy kiállításmegnyitón hátulról megpillantottam egy csodálatos nőt. Megböktem, és mikor megfordult, még szebb volt. Egy hét után hozzám költözött, azóta együtt élünk és nagyon szeretem. Festőművésznő, de egészen más, mint én. Ő hiperrealista, én meg gyerekrajzokat csinálok, azonban mindkettőnk művészetében a szexualitás az első. Ezért aztán valahol itt találkozunk – nem csak a művészetben, hanem egyébként is. Ezéltal egészen különös együttműködés jöhet létre, hiszen eddig a történelemben olyan művészek dolgoztak együtt, akik nagyjából egyfajta dolgot csináltak. Itt viszont teljesen mást csinálunk. Megkülönböztet minket a stílus, a nem és az életkor is, hiszen harminc év van közöttünk. Nagyon szélesen öleljük fel az univerzumot, így aztán gyönyörű képeket tudunk együtt csinálni.

Az ufók elmentek, Wahorn pedig két szaxofonon játszik egyszerre
Az ufók elmentek, Wahorn pedig két szaxofonon játszik egyszerre

Kulturálisan mennyire érzed érdekesnek a közeget Magyarországon? Vidéken élsz, ami bizonyos elszigeteltséggel jár, ugyanakkor rengeteget utaztál, éltél az Egyesült Államokban.

Az, hogy vidéken élek, szinte semmit nem jelent. Nem ott élek, hanem a házamban a kompjuteremmel és a barátnőmmel, ami azt jelenti, hogy benne vagyok a világban. Abban a pillanatban, amiben te is benne vagy, én is benne vagyok, mert ugyanazt a Facebookot nézzük mindketten. Csak annyi a különbség, hogy ha éjjel kiemegyek, a saját földemre pisálok, és ezt én nagyon szeretem. Különösen, mikor nagyon hideg van. Frissítő.

Hogy most milyen időszak van? Rendkívül izgalmas. Nagyon boldog vagyok, hogy megélhettem ezt a hihetetlen időt, amiről még ábrándozni se merhettünk. Hiszen mi azt hittük még 1990-ben, hogy a 21. században az lesz a nagy dolog, hogy a Holdon fogunk nyaralni – ehhez képest most otthon, a konyhaasztalnál utazzuk be az egész világot. És minden tudásunk itt van ebben [előveszi a telefonját]. Ez hihetetlen dolog, és nagyon szeretem. Ez inspirál is. Inspirál, hogy minden van. Inspirál, hogy mindaz, amiben hittem, már nincsen, hogy a művészetnek egész más feladata van. Már az sem érdekes, hogy ki nem szarja le a festészetet. Tulajdonképpen a zene is egészen más dolog. Amiben én hittem, tehát hogy kutatunk és valami újat fedezünk fel – ez is teljesen megváltozott. A művészet most már véleményem szerint nem más, mint eligazodni ebben a hatalmas ismeretanyagban, és választani tudni belőle. Ez nagyon izgalmas dolog.

Nagyon sokan nem szeretik, ha a múltról kérdezik őket. Téged például mennyire kísért a Bizottság? Tavaly a hvg.hu húsz kritikus szavazatai alapján összeállította minden idők legjobb magyar lemezeinek listáját, amin a Kalandra fel! lett az első.

Ez olyan, mintha egy álmomra kellene büszkének lennem. Ez már nincs. Azt szeretném, hogy a világ legjobb lemeze a Wahorn Airport mai felvétele lenne. Igazából a jelenről szeretek beszélni. Régen se érdekelt a múlt, de akkor még érdekelt a jövő. Most már nem érdekel a jövő, hanem a jelen érdekel. A Bizottság nagyon jó időszak volt, de örülök, ha nem arról kérdezel, hanem arról, hogy most mi van.

És ha a jövőről kérdeznék?

Ha ennek ellenére a jövőről kérdezel, akkor azt mondanám, hogy nem tudom. Bármi lehet. Mindenre készen állok.

Leave a Comment