Határhelyzetek – Ádám Zoltán kiállításmegnyitója
Szerdán zajlott Ádám Zoltán „Hívlak nappal, de nem válaszolz”s c. kiállításának megnyitója az A38 Hajó Kiállítóterében, melynek a Maljusin Mihály DLA képzőművész által írt és felolvasott megnyitószövegét az alábbiakban olvashatjátok.
Ádám Zoltán legújabb képei a régmúltban gyökereznek, ott ahol a kép és a szó még közös eredőjüknél voltak, az égi és a földi még nem váltak külön egymástól, nem hullottak darabjaikra. Ezt az egységet állítja helyre a szerző, amikor szöveget és képet, Cranachot és Rubljovot hozza közös nevezőre, ami nem csupán ökumenikus, de intermediális érzékenységet is sugall.
Ádám Zoltán képei átiratként, parafrázisként is olvashatók. A különböző mediális rétegek diavetítő segítségével átvitt síkjai a réteghalmozás által térszerűvé válnak, a szentképek és szövegek egymásra vetülnek, és összegzett módon, festészeti formában egyesülnek. A képekhez felhasznált bibliai források többek között a Zsoltárok könyvéből választott részletek, melyek, mint tudjuk, eredetileg hangzó szövegek, énekek voltak. Itt tehát már eredendően is kevert műfajú szövegekről van szó.
De maga a festészeti forma is beszédes: a képek gyakran karcolatok, a szerző hegyes tárggyal – talán szöggel – vési festményét. Már a szög krisztusi motívumánál is elidőzhetnénk, ahogy azon is elgondolkodhatunk, hogy a szerző negatív eljárással, szappannal kevert festékréteg visszakaparásával hívja elő a képben rejlő rajzolatot – grafikai, szobrászati gesztus ez, úgy is mondhatnánk, hogy a mester a mintázatot az okozott hiánnyal teszi láthatóvá.
A mediális áthatás, a transzponálás és szinesztézia, a műfaji és művészeti ágak közötti átjárás lehetősége Ádám Zoltán művészetében újból és újból visszatérő problematika; gondoljunk például a pár éve ugyanitt kiállított, hangzó tárgyakat, dobokat ábrázoló festményeire. Akkor is, mint most, a hang és a kép modalitásai között rezegtek munkái.
Ádám Zoltán folyamatosan határátlépéseket kísérel meg képeivel, szellemből az anyagba és vissza, az anyagiból a szellem síkjára viszi át anyagát. Itt tehát a szó egyenes és átvitt értelmében is transzcendens jelenséggel állunk szemben: egyik szférából a másik szférába lépünk át. Dalból szövegbe, szövegből képbe fordul át a mű – a médium, mint közvetítő vagy kapocs itt tényleg valamilyen lényegi kapcsolatban áll a szakrálissal, a földit és az égit köti össze.
És újból valaminek a mezsgyéjén találjuk magunkat: a falakon a lutheri bálványromboló puritanizmus és az ortodox ikonikusság, végül a katolikus naturalizmus elemei váltják egymást. És mindezek felett ott lebeg az Ige, mint mindent lefedő és átfogó textúra. Ahogy az Úrvacsora misztériumában a kenyér Krisztus testévé, a bor pedig Krisztus vérévé alakul, úgy a fából faragott kenyeres tál is átlényegül, szent szövegek hordozójává lesz.
A mediális átlényegülés, a transzponálás egy újabb példáját láthatjuk a sztélére, kőtáblára emlékeztető vászonképek esetében, ami akár az ószövetségi Tízparancsolat monolit tömbjeit is felidézheti bennünk. Ádám Zoltán lényegében szent szövegeket másol, ami spirituális gyakorlatként, egyfajta elmélyült, szerzetesi gesztusként is értelmezhető, ugyanakkor a jelenkori technikai feltételek, eljárások: az elektronikus mintavételezés és sokszorozás – a sampling és a copypaste gépipari világáról is beszélnek képei.
Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, Isten lelke pedig a vizek felett lebegett. Talán nem véletlen, és helyénvaló is, hogy ezek a megfestett igék itt valóban, ahogy írva is van, most a vizek felett lebegnek.
A kiállítást megnyitom.
