Dillon | Megbirkózni az élet kihívásaival

A mélyen személyes, akusztikus dalokat intelligens elektronikával ötvöző Dillon a kortárs berlini IDM legérdekesebb énekesnője. Az Ellen Allien kiadójánál, a BPitch Controlnál működő Dillon szeptemberben megjelenő harmadik nagylemeze egyfajta összegzés: első két lemezének élő koncertverziója. A különleges hangú, érzékeny énekesnő e lemez turnéján érkezik az A38 Hajóra november másodikán és ennek kapcsán beszélgettünk vele időjárás-jelentésről, a kora reggeli órákról, az élet viszontagságairól és még sok másról.

Az énekesi karriered előtt fotóztál, és máig te készíted a sajtófotóidat, valamint a This Silence Kills borítója is a te munkád. 

Valóban én felelek a borítóimért illetve a sajtófotókért is. Részben azért, mert szeretek fotózni. Ez tény. Szeretek úgy bemenni a stúdióba hogy van egy ötletem, és megvalósítani azt; nem számít, hogy zenéről vagy egy fotózásról beszélünk. Számomra a borító és az artwork a kiterjesztése a zenének vagy éppen a bevezetés hozzá – nézőpont és befogadó kérdése. Akárcsak a költészetben és a zenében, az ösztöneimre hallgatok és próbálom a gondolataimat valami olyan dologgá formálni, ami nem igényel több magyarázatot, ami elég erős ahhoz, hogy önmagában is túléljen és kérdéseket vessen fel.

Tizennyolc éves korodig egyáltalán nem írtál számokat vagy énekeltél. Mi változott akkoriban?

A magány miatt kezdtem el énekelni a saját szavaimat. Akkoriban egy nagyon furcsa időszakom volt, tele kételyekkel és veszteségekkel. Folyamatosan izoláltam magam a környezetemtől, hogy magamra tudjak fókuszálni. Hallgatni, ahogy kiénekelem a gondolataimat sokat segített abban, hogy megértsem, min megyek keresztül.

Több rajtad most már a nyomás? Elvégre kezdetben csak feltöltötted YouTube-ra a felvételeidet, most pedig Ellen Allien kiadójánál, a BPitch Controlnál vagy és teltházas koncerteket adsz világszerte.

Igazság szerint még mindig nagyon izolálva érzem magam a többi embertől, emiatt pedig nem hiszem, hogy nagyobb lenne rajtam a nyomás, mint kezdetben. Sőt, ahogy egyre idősebb leszek, úgy bízom meg egyre jobban magamban, és egyre kevésbé hátrálok meg, bármiről legyen is szó. Próbálom annyi szeretettel körülvenni magam, amennyivel csak lehet, hogy képes legyek megbírkózni az élet kihívásaival.

Ha már Bpitch Control: hogyan kerültél hozzájuk és miért pont egy klubzene-orientáltabb kiadóhoz szerződtél?

Ellen és én úgy 2010 környékén kezdtünk el először beszélgetni egy album lehetőségéről. Ő egy nagyon nyitott ember, aki képes értékelni az elektronikus zene változatosságát. Értette a víziómat és elhatároztuk, hogy elkezdünk együtt dolgozni. Az első két albumom nem a klubokba íródott, de persze klubzenés hatások is vannak benne.

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy mivel a stúdiózás előtt már hosszú ideje játszottad az első dalaidat, így zavartalanul dolgozhattál a víziódon és a dalok pedig elérhették a ma ismert formájukat. 

Amikor elkezdtem zenét írni és előadni, az egyetlen dialógust magammal, vagy azokkal a barátaimmal folytattam, akikkel együtt dolgoztam, vagy megmutattam nekik a dalaimat. Ezt leszámítva senkit sem érdekelt, mit csinálok, senki sem várt arra, hogy mikor adok végre ki egy új dalt. A világ összes ideje az enyém volt, szabadon kísérletezhettem anélkül, hogy mások véleménye vagy közbeszólásai befolyásoltak volna. A saját tempómban tudtam gondolkodni és fejlődni, nem volt rajtam nyomás hogy valami olyanná váljak ami nem akarok lenni. Csak akkor kezdtem el dolgozni a This Silence Killsen, mikor már pontosan tudtam, milyen albumot is akarok készíteni – pedig a rajta lévő számok akkor már évek óta léteztek. Időre volt szükségem, arra, hogy felfedezzük egymást a számokkal.

Azt is mondtad, hogy folyamatosan a veszteség, az izoláció érzését próbálod feldolgozni, valamint a tényt, hogy az emberek újra és újra elkövetik ugyanazt a hibát. Miért foglalkoztatnak téged ennyire ezek a témák?

Szinte semmi kontrollom nincs afelett, hogy művészi értelemben mi foglalkoztat. Semmit sem tudok erőltetni, csupán türelmesen várok és figyelem, merre kalandoznak el a gondolataim. A szövegeim mindig önéletrajzi ihletésűek és engem tükröznek.

A This Silence Kills után sokáig nem tudtál írni. Miért?

Egy nagyon sötét helyen találtam magam, amit inkább nem szerettem volna felfedezni vagy írni róla. Úgy gondoltam, várok amíg ez elmúlik, és akkor majd megint képes leszek a könyedebb és kevésbé összetört énemről dalokat írni. Persze kiderült, hogy rosszul gondolom, mert a semmiből csak a semmi jöhet. Szóval egy napon, amikor már sehova sem mehettem, elkezdtem újra írni: így indult az Unknown.

A szövegeidet rendszeresen csak költeményekként emlegeted – különösen fontosak a számodra? Miért csak a kora reggeli órákban szoktál írni?

Minden szövegemre költeményként hivatkozom. Az elmúlt években a szövegeim egyre absztraktrabbak lettek, ami több teret hagy az interpretációnak. Ami pedig a kora reggeli órákat illeti: reggeli agyam van. Természetemnél fogva nagyon korán kelek és hamar elfáradok. Mintha bizonyos értelemben a Naphoz lennék kötve. Nyáron aktívabb vagyok, telente pedig kevésbé. A kora reggeli órákban vagyok a legérzékenyebb és legsebezhetőbb, de az esti izoláció és fáradtság nélkül. Egyes egyedül vagyok, tudván hogy pár óra múlva a környezetem felkel és elindul az ő napjuk is. Ez tetszik.

Mesélj a fellépéseidről – úgy tudom, hogy egy kórus is jön majd veled!

A fellépéseim sokkal agresszívabbak, mint a lemezeim. Minden közelebb van: a hangom, a basszus, a speciális vizuál. Olyan mint egy időjárás-jelentés napsütéssel, esővel, villámlással, árvízzel és bozóttűzzel. Valamint igen, jön velem egy kórus is. Végre nem egyedül kell majd énekelnem a színpadon.

Elkezdtél már a harmadik lemezeden dolgozni?

Amikor épp nem turnézom, a harmadik albumomon dolgozom, ami egy szerelmes lemez lesz. Csak szerelmes számok lesznek rajta.