The Static Age | Nyitott terek, világos színek, éles peremek

A nevét egy Misfits-album után kapó The Static Age négy évvel ezelőtti hazai debütálása után július nyolcadikán visszatér, ezúttal az A38 Hajóra, hogy a Grand Mexican Warlock vendégeként mutassa be, milyen is az egyszerre beborult és táncos poszt-punk. Ennek kapcsán a trió egyik alapítójával, a gitáros-énekes-mindenes Andrew Paley-vel beszélgettünk politikai szerepvállalásról, a saját hangzás megtalálásáról, szólókarrierről és még sok másról.

Négy éve már felléptetek egyszer Budapesten. Milyen emlékeitek vannak arról a koncertről?

Imádtuk! Nem csak magát a koncertet, hanem az egészet: pont a fellépés környékén volt egy szabadnapunk, szóval a helyi promóter, Magda körbevezetett minket a városban. Amikor turnézol, sokszor nincs időd arra, hogy megállj és annyi mindent láss az adott városból, amennyit csak lehet – ebből a szempontból azt hiszem, szerencsénk volt Budapesttel – az egyik leggyönyörűbb város, ahol valaha jártam.

Ha öt szóban kellene jellemezned a zenekarodat, mit mondanál? Kik voltak rátok a legnagyobb hatással? 

A szavak általában cserben hagynak, ha a saját zenémről kell beszélnem. Inkább afelé hajlok, hogy mindenki maga döntse el, milyennek is hangzik szerinte. Ezt leszámítva, olyan dolgok jutnak eszembe, mint nyitott terek, világos színek, éles peremek.

Inspirációk tekintetében, rengeteg különböző előadót/zenekart sorolnék ide. A Propagandhitól Kate Bushig, kisebb-nagyobb kitérőkkel a kettő közötti műfajokba, a korai Cave-Intől a Mew-ig. Plusz rengeteg olyan lemez jelent meg a hetvenes-nyolcvanas években, amikhez időről időre visszatérek, mint a The Psychidelic Furs, a Tears For Fears, a The Damned vagy a Dag Nasty. Emellett mostanában nagyon tetszenek az instrumentális zenék, olyanok, mint Tycho (akivel szintén interjúztunk), a Caspian vagy Com Truise (vele szintén). Egy kicsit minden fajta zene.

Bármi lehet egyébként inspiráció. El nem tudom mondani neked, hány számunkat ihlette például a szélvédőtörlő hangja, vagy ahogy az eső verte az ablakomat.

Több interjúban is kiemelted, hogy szerinted idő, amíg egy zenekar kialakítja a saját hangzását, karakterét. Nálatok mikor jött el az a pillanat, amikor azt mondtátok, hogy „igen, ezek vagyunk mi és így akarunk szólni”?

Szerintem ez lépésenként alakul ki, és minden lépés időbe telik. A megalakulásunkkor még alig végeztünk a gimnáziumban, a tinédzserkorunk nagy részében pedig különböző hardcore és punk zenekarokban játszottunk. A The Static Age ebből nőtte ki magát; szerettünk volna valami mást csinálni, még ha nem is voltunk teljesen biztosak abban, hogy mit. Az első felvételeink még lényegében szárnypróbálgatások voltak, próbáltuk kitalálni, mit is szeretnénk. Volt egy irány, amerre próbáltunk haladni, de semmi konkrét cél.

Egy-két évvel később, amikor a Neon Night Electric Livest vettük föl, úgy éreztük, végre a helyére került minden és azt hiszem akkor volt először az az érzésünk, hogy „ezek vagyunk mi”. Szerintem az a pillanat, amikor véget ért a rengeteg kétséggel terhelt többhétnyi stúdiózás és Matt Squirerel együtt hallgattuk az olyan számokat, mint a Vertigo vagy a Ghosts a Phase Studio kontrolltermében – na akkor mondtam azt, hogy „hm, igen…ez a hangzás abszolút mi vagyunk”. Nem emlékszem, hogy előre tudtam-e, hogy hogyan is fogunk szólni, szóval nekem is meglepetés volt.

Imádom az ilyen pillanatokat. A zenekar velünk együtt nőtt és sok mindent kipróbáltunk az azóta eltelt időben. Szerencsére még nem fordult velem elő olyan, hogy cserbenhagy a kreativitásom és valami olyasmit csinálok, ami semmilyen értelemben nem lep meg, de előre félek attól, amikor ez megváltozik.

Öt éve jelent meg az eddigi utolsó stúdióalbumotok, az In The City Of Wandering Lights – ami a legnagyobb szünet két lemez között a zenekar eddigi karrierje során. Mivel foglalkoztok mostanában?

A Wandering Lights valóban máig az utolsó stúdióalbumunk, de nem az utolsó kiadványunk. Volt azóta egy öt számos EP-nk, a Mercies és egy splitünk a német Featuring Yourselffel, Mistakes Worth Making címmel. Mindkettő megjelenése alkalmából turnéztünk is, egészen 2014 közepéig. Utána egy kicsit pihentettük a zenekart, elkezdtünk más dolgokkal foglalkozni. Én például szólókarrierbe kezdtem, turnéztam is az egyedül írt dalaimmal. A többiek pedig kihasználták a felszabadult időt arra, hogy a barátaikkal játszanak vagy újra elkezdtek tanulni.

Úgy terveztük, hogy év elején kiadunk egy új lemezt, de sajnos el kellett halasztanunk, mert tavaly nyáron balesetet szenvedtem, amiben eltört pár csontom és ami után hosszú ideig lábadoztam. Tavaly év végén kezdtem el újra dolgozni a szóló dalaimon és az új The Static Age lemezen is – és nagyon várom már a mostani turnét!

Említetted, hogy neked van egy szólókarriered is, de mi a helyzet a többiekkel?

A szólókarrier az én esetemben több különböző dolgot is jelent – sok olyan számot írtam az utóbbi időben, amelyik nem illik bele a The Static Age repertoárjába, a hangszerelése vagy a stílusa miatt. Pár kollaboráció is épp most véglegesedik, ezek valamikor később jelennek majd meg – de még idén, ne aggódj. Ezek a különböző szólóprojektek és kollaborációk azok, amiket én személy szerint a The Static Age mellett még csinálok.

Ami a többieket illeti, a dobosunk, Joe játszik még pár másik Chicago környéki zenekarban, amikor a The Static Age épp pihenőre vonul. Sőt, a jelenlegi gitáros-billentyűsünkre, Nicora pont úgy találtunk rá, hogy együtt játszott Joeval egy Young Distractions nevű bandában.

A karrieretek kezdete óta tudatosan nem szerződtetek le egy nagyobb kiadóhoz. Miért? Ha újrakezdhetnéd, másképp döntenél?

Mi csak a magunk útját akartuk járni és boldogak vagyunk a saját csináld-magad attitűdünkkel. Sok beszélgetésünk volt már erről az évek során, de végül mindig olyan emberekkel kezdtünk el dolgozni, akikkel kapcsolatban azt éreztük, hogy kölcsönösen jó hatással leszünk egymásra. Nagyobbra nőttünk volna, több pénzt keresnénk a zenekarral, ha pár dolgot másképp csináltunk volna? Szinte biztosan. Ugyanaz a zenekar lennénk most? Szinte biztosan nem.

Az interjúitokban sosem fogjátok vissza magatokat – milyen szerepet játszik például a politika a zenekarban? Mit gondoltok a mostani elnökválasztásról?

Engem személy szerint egyszerre lenyűgöz és elborzaszt a politika világa – ami biztos hatással van arra, amit a zenekar csinál. Nem vagyunk egy túlzottan politikus banda, de a téma átszövi szinte minden számunkat és lemezünket. Általánosságban „csöndesen politikus”-nak mondanám a The Static Aget. Ehhez kapcsolódva, az évek során számos, általunk fontosnak gondolt ügyet próbáltunk promótálni, mint a háborúellenes tüntetések és sok ehhez kapcsolódó válogatáson is feltűntünk.

Ami pedig a mostani elnökválasztást illeti, szerintem az országunk egyfajta fordulóponthoz érkezett. Sokáig hatalmas Bernie Sanders-támogató voltam; igazából a zenekar is több szálon kötődik hozzá, többször is találkoztunk vele Vermontban, ott voltunk a gyűlésein – de már elfogadtam, hogy nem fog nyerni. Most már inkább csak elborzaszt Donald Trump kampánya és az emberek, akik támogatják és hogy ez mit mond el rólunk, országszinten. Őszintén remélem, hogy jobbak vagyunk annál, mint amire Trump sikere alapján következtetni lehet, de meg kell várni az eredményeket. Akárhogy is lesz, szerintem ez az amerikai történelem egyik legfontosabb éve. Reméljük – mindenki jövőjének érdekében –, hogy Trump sosem lesz elnök.

Tervek, álmok, rémálmok?

Leginkább a júliusi turnénkra fókuszálunk, illetve az idén megjelenő új lemezre. Ami a nyarat illeti, nekem ott vannak még a már említett kollaborációk és a szólóprojektem. Mi van még? A zenekar valószínűleg idén még turnézik majd Amerikában és Mexikóban is az ősz folyamán, valamint én fellépek még a gainesvillei The Festen is októberben. Ami pedig a többit illeti, az majd menet közben kiderül.