Öt dolog, amiért imádjuk a Száguldó bosszút

November 21-én, hétfőn volt 30 éve, hogy az extrémsportok világa felől érkező független filmes, Mike Marvin bemutatta második egész estés filmjét, a The Wraith-et, ami a magyar alámondásban Fantomként és Száguldó bosszúként egyaránt kézről-kézre járt a VHS-korszakban. Mivel ezt az időszakot előszeretettel idézzük meg a saját synthwave-sorozatunk estéin, kézenfekvő volt, hogy novemberben egy feltörekvő nemzetközi line-uppal állítsunk emléket Charlie Sheen mellkasának és szigorú tekintetének. November 25-én, péntek este a holland Timecop1983 (vele itt interjúztunk), a finn Dynatron, a dán Daniel Deluxe és a svéd Waveshaper idézik majd meg a nyolcvanas éveket a Demogorgon Midnight Special idei utolsó eseményén, ennek alkalmából pedig összeszedtük alább, miért szeretjük a leginkább újra és újra megnézni ezt az elfeledett carsploitationt.

A szereplők

A száguldó bosszú története nyilván egyetlen mondatban elmesélhető: egy erőszakos halált halt nyugtalan lélek visszatér a Földre, hogy leszámoljon azokkal, akik elvették az életét, és végső nyugalomra leljen – a Holló előtt 14 évvel, és a Mad Max után után egy évvel mindazt megadja az arizonai éjszakák neonfényében, amit igazán a ki nem bontott, egydimenziós karakterek tesznek igazán szórakoztató B-filmmé. Clint Howard (Apollo-13, Barb Wire, Gyilkos kobold 2.) mint megfélemlített autószerelő, a kisöccs szerepéből az évek során rendezővé vált Matthew Barry (Ed Wood, Con-Air, Csúcsformában), a kiégett vidéki sheriff Randy Quaid (A függetlenség napja, Mint a villám), a Twin Peaks Audrey Horne-ja, Sherilyn Fenn, valamint a félhomályban könnyező Point Break-előtanulmány, a southwesti Bodhi, Nick Cassavetes (Ál-Arc, Delta Force 3) mind hozzák azt a keveset, amit Mike Marvin megírt nekik. Viszont egy ilyen válogatott galeri nem is működne máshogy, mint csíkossá nézett VHS-kópiákon: az együgyűség báját a transzcendens bosszútörténet fő cselekményszála teszi igazán korhű akciófilmmé.

Charlie Sheen

1986 Charlie Sheen életében nyilván A szakaszról és a Meglógtam a Ferrarival sikeréről szólt, de ez is előrevetítette, hogy nem a fantom szerepe miatt kaphatott főszerepet a Tőzsdecápákban egy évvel később. Ettől függetlenül épp annyira túljátszott, amennyire szerepazonos a csillagokból visszatért, saját béklyóit bosszúnként ledobó báty és szerető, aki új testében, de régi sebeit nem feledve tesz igazságot a halálból visszatérve egy mindig megújuló fantomautóban ülve. És ha a szívünkre tesszük a kezünket, inkább a kigombolt mellkasa, a bárgyú csóktekintete és az önfeledt tóban úszása az, amiért emlékezhetünk rá, mintsem az, hogy az öccsének egyáltalán nem árulja el valódi kilétét, és a barátnőjét új karakterként is nettó három óra alatt szerzi vissza. Viszont ez megmagyarázza, hogy vehette feleségül a Csillagközi invázió adrenalinfüggő pilótáját és a 90-es évek mindig résre tátott szájú szexszimbólumát, Denise Richardsot.

A fantom karaktere

Itt azonban érdemes kitérni arra, hogy a fantom Charlie Sheentől független életet él, és a fantom lényegében maga az autó (die-hard érdeklődőknek: egy Dodge M4S Turbo Interceptor látható a filmben), ami robbanásonként új alakot ölt, ezzel is megváltva a pilóta sérüléseit – ugyanezt vette alapul Kavinsky is az Outrun koncepciójában. Minden újabb halál egy újabb feloldódó strigula, ami felszabadítja saját sofőrjét előző életében elszenvedett fájdalmaiért. Egész kerek metafora, nem? Az pedig önmagáért beszél, hogy a Matchbox egyébként külön kiadta ezt a modellt kisautóként (jelen sorok írójának emiatt is meghatározó gyermekkori élmény a kedvenc játék, ami farmotoros, és maga az elérhetetlen jövő).

A filmzene

Ha egyetlen igazán ütős filmzenét említhetünk csak meg 1986-ban, ami a mai napban minden roadtrip tökéletes aláfestése, az az egész estés Transformers rajzfilmé. Viszont a második hely kétség kívül a The Wraith-é, hiszen a filmzene legfontosabb pillanatait a Transformers filmzenéjének dalszerzői jegyzik. Hands down, Stan Bush és a Lion maga a nyolcvanas évek – lobogó hajtengerek, túltolt hangszerpárbajok és pulzáló billentyűjáték mindenek felett, és rajtuk kívül Ozzy Osbourne, Billy Idol, a Mötley Crue, valamint Bonnie Tyler is hozzájárultak a slágerparádéhoz. Persze a szintik így is nagyban uralják az atmoszférateremtő pillanatokat: Michael Hoenig (The Blob filmzene, Baldur’s Gate, Dark Skies) és J. Peter Robinson (Wayne világa, Coctail, Rémálom az Elm utcában 7, stb.) mindent a korszellem jegyében írtak meg, Rick Hart (a Steven Seagal-klasszikus Úszó erőd filmzenéjének szerzője) pedig hangmérnökként és producerként is jelen volt.

Az autók

Mint minden carsploitation filmben, így a Száguldó bosszúban is az autók teszik igazán izgalmassá a felvételeket – ennek sajnos szomorú apropója van, hiszen a film a felvételek során elhunyt operatőrnek, Bruce Ingramnek lett dedikálva. A kameraautó túlterhelése miatt az autó egy nem várt pillanatban felborult, és nem tudták már megmenteni a stábtag életét, de a gyorsan nagyító, intenzív vágások is őrzik Ingram emlékét. És persze volt is min pásztázni a képeket: a film középpontjában nyilván a folyton megújuló Turbo Interceptor áll, ami ikonikussá tette a Dodge M4S-t is, de ezen kívül Packardék bandájában számtalan tuningolt hetvenesévekbeli autót látni: a Chevroletek, Plymouth-ok, Triumph-ok, GMC-k, Dodge-ok és Pontiac típusú autók pedig tökéletesen helyt álltak még azt megelőzően is, hogy Michael Bay két és félórás reklámokat forgatott volna nekik az ezredforduló után. A gyors vágások mellett elmaradhatatlan volt a robbanások megörökítése is – az kitalálható a film ismerete nélkül, hogy nem sok jármű maradt egyben a forgatás végére, ugyanakkor a bosszúhadjárat minden állomása visszamondható, még ha sematikus is az újra életre kelő M4S sérthetetlensége.

A Száguldó bosszúnak november 25-én a Blood Music és a NewRetroWave producerei állítanak emléket az A38 Hajón – a program a nemzetközi tehetségek mobilitásáért felelő Európai Uniós program, a Liveurope jóvoltából valósulhat meg.