Néha gonoszt játszunk, máskor hőst, bolondot vagy szörnyszülöttet | 30 éves a The Tiger Lillies

Harmadik alkalommal, 30. születésnapján tér vissza a The Tiger Lillies az A38 Hajóra Halloweenkor. Az anarchista-brechtiánus, utcai-opera trió egyszerre eleveníti meg a dickensi Anglia hangulatát és a cirkuszok világát. Az elmúlt harminc évről és a jubileumi koncertről Adrian Stouttal, a zenekar nagybőgősével, zenélő fűrészesével, tereminesével és énekesével beszéltünk.

A The Tiger Lillies 30. évfordulója apropóján koncerteztek Európában: miben más ez a turné, mint az eddigiek? Hogyan állítottátok össze a showt, a nagy kedvenceket, slágereket játsszátok, vagy a 2019-es Devil’s Fairground c. albumotokkal ünnepeltek?
Kezdjük ott, hogy sokkal öregebbek vagyunk. A harmincadik évfordulónk jeles esemény, a jubileum alkalmából beleástuk magunkat a felvételekbe, átnéztük minden korábbi anyagunkat, amelyekből kiválogattuk a régi kedvenceket, és azokat a kevésbé ismert dalokat, amiket mi kifejezetten szeretünk. De emellett játszunk a Devil’s Fairgroundról, sőt teljesen új számokat is hozunk a 2020-ban megjelenő Gutter to the Stars lemezünkről. Egyszerűen muszáj új dalokat játszani, ez az, amivel érdekesek maradhatunk a színpadon.

Hogyan tekintetek vissza az elmúlt évekre, érezhető, hogy eltelt 30 év a zenekar alapítása óta?
Nem igazán gondolkozunk ezen, a jelennel törődünk, és mellette nem nosztalgiázunk a múlt eseményein. Érezzük, hogy mennyi minden van mögöttünk, de a világ teljesen megváltozott, ezért szükségtelennek érezzük visszatérni és folyton visszanyúlni a kezdetekhez. A múlt már történelem, a mi esetünkben ez egy emberöltővel ezelőtt volt.

Rendkívül izgalmas karrierrel büszkélkedhettek, mit tartasz igazi fénypontnak, mik a kedvenc emlékeid a zenekarral?
Világkörüli turnékra menni a Shockheaded Peterrel (a magyar közönségnek ez a darab Jó gyerekek képeskönyveként lehet ismerős), együtt játszani a Kronos Quartettel, az élmény, amikor Matt Groening meghívott, hogy vegyük fel a Simpsons család zenéjét Tiger Lillies stílusban, valamint, hogy folyamatosan megyünk előre, zenét írunk, és már több, mint 40 albumot kiadtunk. És sosem fogom elfelejteni, amikor Adrian Huge a szóló hevében lefűrészelte dobszékének lábát, és leesett a színpadról – ezek igazán szép idők voltak.

Elképesztően termékeny harminc évet tudhattok magatok mögött, majdnem minden évben megjelent legalább egy albumotok, közreműködtetek filmekben és színdarabokban is. Hogy néz ki nálatok az alkotói folyamat?
Nagyon gyors. Martyn (Martyn Jacques, frontember) folyamatosan dalokat ír, felveszi Berlinben, elküldi nekem Londonba, ahol hozzáteszem a részem, és javaslatokat teszek neki. Eljátsszuk élőben, hogy lássuk, kell-e még alakítani rajta. Egyre kevésbé aggodalmaskodunk a dalokon az évek múlásával, ha jól hangzik egy dal, szinte rögtön tudjuk, ha nem, akkor elengedjük.

Stílusotokat tekintve egyaránt építkeztek cirkuszból, cigányzenéből, francia sanzonokból, valamint Bertolt Brecht hatása érezhető igazán, szóval mint brechti dark kabaré, a zenekar minden, csak nem mainstream. Mi segít benneteket, ha inspirációra van szükségetek?
Úgy gondolom, hogy Martynt az élet és a körülötte lévő emberek és helyek inspirálják, hatással vannak rá és a munkánkra az irodalom, a filmek, és olyan művészek, akikkel együtt alkotunk: például Mark Holthusen. Emellett állandó témákkal is dolgozunk, úgy, mint szegénység, drogok, prostitúció, vallás, képmutatás és a halál.

Nem mondhatjuk, hogy féltek a nézők és a rajongók provokálástól, Facebook-oldalatokra is jellemző az ironikus, szarkasztikus kommunikáció. Volt már olyan, hogy ez visszafelé sült el?
Persze, rendszeresen letilt minket a Facebook. Számítani kell arra, hogy az emberek idegesek lesznek, felhúzzák magukat.

A színpadon egy külön világot építetek fel, nem kizárólag hangszerekkel, hanem vizuálisan a jelmezzel és az arcfestéssel. Mennyi ideig tart, míg kifestitek magatokat? Ugyanazt a maszkot kenitek fel minden koncerten, ezzel helyezitek szerepbe magatokat?
Most már 20 perc alatt megvagyunk sminkkel, régen jóval tovább tartott. Folyamatosan változik, ez egy festmény, és nem festheted minden nap ugyanazt a képet. Mindig valaki más jön ki az öltözőből: néha gonoszt játszunk, máskor bolondot, vagy hőst, megint máskor szörnyszülöttet. Bizonyos estéken a közönség is segít megalkotni a szerepeket.

Rengeteg koncertet adtatok már egészen különböző helyeken, van közülük kedvenc?
Az operaházak rendkívül inspirálók, a régi klubok, mint a Bimbos 365 San Franciscóban, vagy a Wilton Music Hall Londonban is nagyszerű helyek. Hiányoznak a régi pubok, kocsmák, ahol régen játszottunk, de nem annyira, hogy vissza is menjünk oda.

Október 31-én, Halloweenkor jöttök az A38 Hajóra, számíthatunk ijesztő meglepetésre?
Igen, ha megvalósul a Brexit, menedékjogot kérünk az Európai Unióban. Ez ijesztő.

Ez lesz a harmadik alkalom, hogy itt játszotok, mire emlékeztek a 2013-as és 2016-os koncerttel kapcsolatban?
Fantasztikus közönségnek játszottunk mindkét alkalommal, de emlékszem, legutóbb rettentő fáradtan és kimerülten álltunk színpadra. Budapest volt a turnénk utolsó állomása, élveztük a záróestet, de azért már éreztük, hogy milyen jó lesz másnap hazamenni . 2013-ban pedig kénytelen voltam leállítani egy drónt, mert túl hangosan zúgott a lassabb, csendes számaink alatt.

Ha valaki nem ismeri a zenekart, de kedvet kapott a koncerthez, és megismerné az igazi Tiger Lillies-esszenciát, melyik dalt hallgassa meg az elmúlt 30 évből?
A Crack of Doom jól összefoglalja azt, amit mi csinálunk és képviselünk. A halálról szól, a létezés filozófiai megkérdőjelezéséről, sikerről, bukásról, örökkévalóságról – szigorúan mollban.

Mire számíthatunk a következő 30 évben, hogyan tervezitek a jövőtöket?
Örökké élünk: a fejünket befőttesüvegben tartósítjuk, és robottesttel járunk turnézni.