Januárban egy teltháznyiBilly Talent rajongónak kellett tudomásul vennie, hogy kedvenc kanadai zenekaruk egy hirtelen haláleset miatt lemondani kényszerült Európa-turnéjának visszamaradó részét (így az A38 Hajón esedékes február 4-i koncertjét is), ám akik megőrizték a jegyüket, már be is karikázhatják a naptárban július 1-jét, amikor Benjamin Kowalewicz zenekara ígéretéhez hűen a fedélzetünkre látogat. Az idén három Juno-díjra jelölt, ám korábban már többször is tarolt rockzenekar nyári fesztiválturnéjába iktatta be az A38-on tartandó klubkoncertjét, ami így biztosan a következő hónapok egyik legemlékezetesebb estéje lesz.
A Dresden Dolls egykori énekesnője, az elmúlt pár év során szólóban fényes karriert befutó Amanda Palmer hosszú ideje Bostonban él, és blogja alapján amennyire világpolgár, épp annyira lokálpatrióta is. Nem csoda hát, hogy a márciusi budapesti koncertjét egy barátja betegsége miatt lemondó, de az elmaradt fellépést november 10-én az A38-on bepótló énekes-performert mélyen megrázták a bostoni maraton befutóján történtek (és persze az azt követő, szinte teljes egészében a nyilvánosság előtt zajló hajtóvadászat). Az egyébként net-, blog-, Twitter- és Instagram-függő Palmer hosszú, zaklatott és hangsúlyosan szubjektív blogposztokban és sűrű Twitter-bejegyzésekben számolt be érzéseiről, a bostoniak lelkiállapotáról, és ha nem is a legpontosabb, de mindenképp az egyik leghitelesebb krónikása volt az eseményeknek.
Vasárnapi posztjával azonban erősen megosztotta olvasótáborát. A Poem for Dzhokhar című bejegyzés ugyanis nem más, mint egy szabadvers, ami címével és motívumaival félreérthetetlenül utal Dzsohar Carnajevre, a robbantásos merényletet elkövető csecsen származású testvérpár életben maradt 19 éves tagjára. A kiposztolt vers, aminek minden sora a “you don’t know“, azaz a “nem tudod, hogy” frázissal kezdődik, mintegy megszólítva Carnajevet, aztán irgalmatlan kommentáradatot indított el. A felháborodott kommentelők a merénylő iránti szimpátiával, közönnyel, már-már hazaárulással vádolták Palmert, aki hiába védekezett azzal, hogy “ez nem róla szól, hanem mindenkiről“. Néhány órával később már a szaksajtó is jókora távolságtartással ismertette az esetet, a különösebb Palmer-szimpátiával egyébként sem vádolható Spin például “Amanda Palmer új mélységekbe csúszott” címmel közölt cikket, a Stereogum szerzője pedig kifejezett tanácstalanságának ad hangot. Mi sem mondhatunk mást, inkább az olvasóra bízzuk a döntést.
Alig hihető, hogy egy olyan mega-giga stadionsztár, mint Paul McCartney is előkelő A38-együtthatóval bír, pedig így van. McCartney ugyanis két (egykori) híres együttesén (The Beatles, Wings) kívül egy harmadik, kevésbé híresnek is tagja: a nem túl termékeny, ám annál izgalmasabb Fireman projektet az A38 Hajón hatalmas sikerrel szerepelt posztpunk-együttes, a Killing Joke basszusgitárosával, Martin “Youth” Gloverrel indította, még a kilencvenes évek elején. A húsz év alatt mindössze három albumot megjelentető duó amolyan lazulós-kalandozós-kísérleti szabadidő-projektnek szánta a Firemant, ami utoljára öt éve hallatott magáról a kritika által agyondicsért, ám kereskedelmileg nem túl sikeres Electric Arguments lemezzel.
A hétvégét a magunk részéről az Irie Maffiával töltöttük, és nagyon jó volt nekünk, mivel csütörtökön jelent meg a legjobb magyar dancehall-hiphop-reggae zenekar új albuma, a Nagyon jó lesz. Maga a lemezanyag nem volt ismeretlen számunkra, hiszen alig egy hónapja egy jótékonysági koncert keretei között az A38-on volt az album elő-lemezbemutatója (Az “igazi” premier április 25-én lesz), amin az anyag tizenhárom számából tizet eljátszott az együttes. A Nagyon jó lesz egyébként bizonyos fokú váltást jelent a Maffiánál, ugyanis a lemez még a korábbiaknál is változatosabb stílusparádé, nagy riffekkel megtámogatott rockos zúzás (Zene zeng) éppúgy hallható rajta, mint döngölős, elektronikával alaposan megküldött moombahton (See No Barrier), és a végére még egy monumentális szimfonikus elektropop-szerzemény (a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával felvett Bloodshot Eyes) is befért. Persze ott, ahol mondjuk Beenie Man az egyik vendégművész (Cross the Roads), a trú dancehall-arcoknak sem kell aggódniuk.
Az A38 idősebb munkatársainak gyerekkori hősnője, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján kedves és okos, csajos hiphoplemezeket alkotó, aztán a popzenétől inkább a kísérletezés felé forduló Neneh Cherry huszonöt év alatt mindössze három saját nagylemezt jelentetett meg, illetve még kettőt CirKus nevű családi együttesével. A látszólagos terméketlenség ellenére Cherry rengeteget vendégszerepel más előadók produkcióiban, a Pulptól a Gorillazon át a Groove Armadáig, Peter Gabrieltől Timo Maason át Craig Armstrongig. Az elmúlt héten egy hasonló együttműködés eredménye tűnt fel a Soundcloudon, amelyben az énekesnő két partnere korunk egyik leginvenciózusabb producere, Kieran Hebden, azaz Four Tet, és a másik vokalista, Afrika Baby Bam az ős-hiphopduó Jungle Brothersből.
Sokak szerint a tavalyi év egyik legjobb A38 Hajós koncertje az akusztikus (minimál)technóban utazó Brandt Brauer Frick trió frenetikus élő szettje volt. A zenekar most egy új stúdiólemezzel és klippel adott magáról hírt.
A három német muzsikus, a dzsesszista Daniel Brandt és Jan Brauer, illetve a klasszikuszenei képzettségű Paul Frick 2008 óta dolgozik együtt és állít elő zongorával, vibrafonnal, vonós és ütős hangszerekkel, kifejezetten akusztikus módszerekkel leginkább minimáltechnónak nevezhető zenét. Előző, You Make Me Real című lemezüket például egy 10 fős kamarazenekarral rögzítették, és vendégszerepelt rajta az A38-on tavaly óriási sikerrel fellépő poszt-dubstep-popdíva, Emika is. A márciusban az előző albumhoz hasonlóan a !K7 kiadónál megjelent Miami című korongjuk ennél szárazabb és tömörebb, ami semmiképp sem jelenti, hogy rosszabb lenne elődjénél. Ezúttal is sok neves vendégzenész is szerepel a lemezen, köztük az angol soulénekes Jamie Lidell, a német avant-pop veteránja, az A38-on többször is koncertező Einstürzende Neubauten egyik alapítója, Gudrun Gut, vagy az orosz minimál-house és -technó cárnője, Nina Kraviz.
A lemezről elsőként kimásolt dalhoz, a Plastic Like Your Motherhöz nemrég a BBF szinte összes videóanyagát rendező, a már említett Emikának és Nina Kraviznak is dolgozó, kölni, berlini és londoni művészeket tömörítő Park Bennett Films készített klipet, amit alább lehet megtekinteni. A szám vendégénekese a Sa-Ra Creative Partnersből ismert Om’Mas Keith, aki nem mellékesen a tavaly nagy sikert arató Frank Ocean-lemez, a Channel Orange Grammyra jelölt producere volt:
Emitt pedig a lemez egyik Jamie Lidellel készített száma, a Broken Pieces:
És ha már szóba került a Park Bennett Films, akkor megmutatjuk tőlük kedvenc klipünket – természetesen ez is Brandt Brauer Frick, és érdemes figyelni az intrót:
Akik nyitottak a kísérleti elektronikára, feltehetően már találkoztak a brit Death Rattle nevével, hiszen Helen Hamiltonék zenekara nagyon kis idő alatt találta meg az utat ahhoz, hogy kitörhessenek a brit undergroundból. Ehhez az erőteljes vizualitás, valamint a performance értékű táncok mellett nyilván magukra az erős dalokra is szükség volt, és abban sincs hiány: akik kíváncsiak Emika, a Depeche Mode, és Fever Ray metszéspontjára, azok május 8-án már teljes tagsággal, egy gitáros-billentyűssel kiegészülve tekinthetik meg az A38 Hajó tetőteraszán az európai fesztiválélet egyik feltörekvő arcát: mi pedig a hajtás után megmutatjuk, hogy ezt miért érdemes ennyire várni.
Idén április 20-án, azaz ma ünnepli egy egész világ a független lemezboltokat (amiről a Titanic Filmfesztivál keretein belül vetítettLast Shop Standing is tudott mondani pár szót) a Record Store Day alkalmából, mi pedig egy gyűjteményes cikkben igyekeztünk összegezni a teljesség igénye nélkül, hogy melyek azok a kiadványok és hazai kísérőesemények, amelyek mindenképp izgalmasak lehetnek az A38 Hajó elmúlt tíz évének, és persze a következő hónapjainak tükrében.
A szerző alapítója és több mint negyven éven át, egészen 2011-ig vezetője volt Európa egyik legpatinásabb klubjának és kulturális intézményének (kicsit az A38 Hajó példaképének), az amszterdami Melkwegnek. A jelenleg tanácsadóként dolgozó, és részben Budapesten élő Schlösser az egyik legnagyobb tekintélyű kulturális menedzser a kontinensen, éppen ezért megtisztelő számunkra, hogy elfogadta felkérésünket egy könnyed, heti, angol nyelvű tárcarovatra. Minden pénteken Cor Schlösser az A38 Hajó blogján.
When a live music venue is called A38, you know there was a problem. How shall we call the club then? All kind of names are suggested and none of them is satisfying. Something wrong with all of them!
Bár általában ritkaságszámba megy, ha egy roadnak legalább annyi mondanivalója van, mint annak a zenekarnak, amelyiknek segédkezik a be- és kipakolásban, a hardcore/punk világában ez korántsem egyedülálló dolog. Ian MacKaye, a Minor Threat frontembere például a Dag Nasty tagjaival dolgozott, mielőtt megalapította volna a méltán kultikus Embrace-t, de az American Nightmare, vagy a 25 Ta Life is mind-mind korábbi roadok zenei vágyaiból nyertek létjogosultságot. Azt azonban senki sem gondolhatta a kilencvenes évek közepén New York keleti oldalán, hogy a Sick Of It All pakolóembere, a most vasárnap az A38 Hajón koncertezőToby Morse a zenén és a hardcore/punk üzenetén túl a családkép szempontjából is mintaadó példaképpé válik azok számára is, akik nem feltétlenül érzik magukénak ezt a szubkultúrát.
